Szombathelyi Szimfonikus Zenekar; Művészetek Palotája
Szőllősy András, Poulenc és Sosztakovics művei
Karmester: Pál Tamás
A Magyar Szimfonikus Körkép elnevezésű, budapesti és vidéki szimfonikus zenekarok koncertjeiből összeállított programsorozat második hangversenyéről azzal a megnyugtató (de talán mégis délibábos) összegzéssel távoztam, hogy hazai zenekaraink általános művészeti színvonala kielégítő. Ezt kiegészítendő, még azt is meg kellett jegyeznem, hogy valóságos csoda, hogy egy olyan közepes méretű város, mint Szombathely, ilyen létszámú, ilyen felfogásban játszó, élvonalbeli fővárosi zenekarokkal is versenyezni képes együttest tart fenn. Tudjuk, hogy a zenekar és vezető karmestere, Pál Tamás a vállalkozó kedvű, kísérletező hajlamú, a kockázatoktól nem visszariadó repertoárépítés elkötelezett híve, és ettől budapesti – reprezentatívnak is tekinthető – koncertjükön sem akartak eltérni. Szöllősy András 3. concertójának, Francis Poulenc kétzongorás versenyművének és Dimitrij Sosztakovics I. szimfóniájának egy műsoron való szerepeltetésétől valószínűleg a zenekari vezetők nagy többsége elzárkózna. Pál Tamás, a hazai mezőny egyik legkíváncsibb, a felfedezésekre legnyitottabb karmesteregyénisége tisztában volt azzal, hogy a felkínált program szokatlan és némi nehézség elé állítja a
|
| Új sorozat indult a hvg.hu Kultúra rovatában. A Gramofon című zenei lap munkatársainak kritikai műhelye ír számunkra komolyzenei, illetve jazz koncertekről, eseményekről elemző, orientáló írásokat. Célunk a tájékoztatáson túl egy, a hazai sajtóban talán kissé elhanyagolt műfaj, a zenekritika újbóli meghonosítása. |
publikumot. Éppen ezért néhány szóval közelebb hozta az est előttünk álló műsorszámait, röviden és a lényegre szorítkozva készítette fel hallgatóságát a várható élményre.
Szöllősy vonószenekari concertóját tizenhat hangszeres szólaltatta meg, valamennyien szólófeladatot láttak el. Pál Tamás a bonyolult partitúrát egyszerű vonalvezetésű műként tálalta, az összetett érzelemvilágú darabot megrázkódtatástól mentesen, célratörően dirigálta. A fokozott koncentrációt és felelősséget követelő zenekari szólamokat az együttes igen meggyőző fölénnyel adta elő, igazolva, hogy a legmodernebb zene megszólaltatásában a szombathelyi együttes továbbra is a megbízható hazai zenekarok közé tartozik. Jó volt hallgatni, hogy az évtizedes kortárs zenei rutin egy pillanatra sem vált a spontán muzsikálás akadályává.
A kétzongorás versenymű alapján a komponáláskor harmincas évei elején járó Poulenc-et (1899-1963) a későn érő zeneszerzők közé sorolnám, feltéve, hogy az életmű legvégén befejezett, csodálatos és megrendítő szépségű operáját, A karmeliták beszélgetéseit érett alkotásnak tekintjük. A neoklasszikus stílusjátékokban bővelkedő kompozíció első tételének álomzenéjét, a második tétel mozartos, clementis kacsintásait, a finálé buborékait nem lehet nem szeretni. Egy kimagasló interpretáció talán a mű humorának eredetiségére is rávilágíthatott volna. A két fiatal szólista – Marosfalvi Tünde és Zalánki Rita – az előadás megbízható közreműködője volt, de a tűhegyes, metsző és pregnáns zongorázással – mely, azt hiszem, hogy a mű ideális előadásához kell – adósak maradtak.
A szünet után következő fiatalkori Sosztakovics-szimfónia lendületesen szólalt meg. A vonósok intonációs pontatlanságai (melyre már a Poulenc-darabban is felfigyelem) fáradtságra és elbizonytalanodásra utaltak. Valószínű, hogy a vállalkozó kedvű Pál Tamás is elbizonytalanodott, de ő már a koncert előtt. A Sosztakovics-szimfónia elé ugyanis váratlanul meghívott egy ifjú olasz hegedűst (sajnos a sebtében felkonferált művész nevét nem tudtam lejegyezni), hogy eljátsszon egy virtuóz, de rendkívül lapos Sarasate-fantáziát. A darabot még ráadásszámként sem szívesen hallgatom, érthetetlen, hogy miért kellett vele agyoncsapni ezt a programot.
Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely
