Összetéveszthetetlen hang. Dresch Mihály © Gramofon

Magára vethetett, aki csak pár perccel este 8 óra után érkezett meg január 20-án, pénteken a Fonó Budai Zeneházba a Borbély–Dresch kvartett koncertjére, mert addigra egy tűt sem lehetett leejteni a koncertteremben, s a ház összes ülőalkalmatossága kevésnek bizonyult az érdeklődők leültetéséhez. Azt nem lehet mondani, hogy azért gyűlt össze ilyen óriási tömeg, mert a két szaxofonos rajongótábora ez alkalommal egyesítette erőit, hiszen rendszerint aki az egyik Misit kedveli, az a másik játékát is közel érzi magához. Föl is merült már többekben rég, hogy Borbély Mihály és Dresch Mihály egy időben, egy színpadon beszélhetne hangszerével a hallgatóságnak arról, mit jelent számukra a Kárpát-medence zenei kincsei letéteményesének lenni, s egyben a jazz formavilágát és az improvizálás közben megtapasztalható szabadságot is átélni. Ennek a találkozásnak számukra 2005 őszén jött el az ideje, ekkor, múlt szeptemberben adták első közös koncertjüket a Fonóban, már akkor is szép számú közönség előtt.

Kiegészítve egymást. Borbély Mihány © Gramofon

A koncert – és egyben élő lemezfelvétel – január 20-án folytatódott, ami nemcsak azért volt örvendetes, mert még többen hallhatták a két fúvós produkcióját, hanem azért is, mert ekkorra ők is közelebb kerültek egymáshoz, nagyobb biztonsággal, felszabadultabban, még több örömmel zenéltek. Ahogy szeptemberben, úgy a mostani alkalommal is Horváth Balázs játszott nagybőgőn és Baló István dobolt, ami garanciát jelentett arra, hogy a ritmusszekció – különösen Baló – mindkét szólistával kiválóan megérti egymást; ugyanis ők ketten játszanak a Borbély Műhely elnevezésű formációban, míg Dresch saját kvartettjében Baló mellett Szandai Mátyás bőgős és Lukács Miklós cimbalmos, illetve Kovács Ferenc hegedűs, trombitás a partnere. A két Mihály a Baló által szolgáltatottnál ideálisabb alapokra aligha építkezhetett volna közös muzsikálásában, s Horváth Balázs is nagy odaadással és alázattal kísért, szárnyalásuknak így csak saját ihletettségük szabhatott határt. Ritkán szabott.

Az est két részében mindkét főhőstől hallhattunk szerzeményeket, amelyeket a kétszaxofonos felállásra alakítottak (pontosabban Dresch furulyán, tenor- és szopránszaxofonon, Borbély pedig furulyán, alt- és szopránszaxofonon játszott), eredeti hangulatuk, ívük azonban többnyire megmaradt. Egyiküknek sem jelentett gondot a másik kompozícióját megszólaltatni, sőt motívumait saját dialektusában továbbfűzni, hiszen hangulatukban és ihletük forrását tekintve is igen nagy a rokonság a számaik között – Borbély ugyan a Balkán távolabbi

Gramofon és hvg.hu

Új sorozat indult a hvg.hu Kultúra rovatában. A Gramofon című zenei lap munkatársainak kritikai műhelye ír számunkra komolyzenei, illetve jazz koncertekről, eseményekről elemző, orientáló írásokat. Célunk a tájékoztatáson túl egy, a hazai sajtóban talán kissé elhanyagolt műfaj, a zenekritika újbóli meghonosítása.

szögleteiből származó ízeket is vegyít zenéjébe. Az első részben egy harmadik szaxofonos Mihályt, a New Yorkban élő Ráduly Mihályt is képletesen a színpadra invitáltak, amikor tőle is eljátszottak egy nagyobb lélegzetű darabot, a ráadásban pedig a Dresch által kedvelt, de előadásában soha meg nem unható Afro Blue, John Coltrane örökzöldje hangzott el.

Rendkívüli élményt nyújtott e két karakteres szólista közös játéka, s hasonló irányultságuknál csak a két különböző személyiségből fakadó eltéréseknek a zenében való kibontakozása bizonyult izgalmasabbnak. Borbély Mihály rendkívül tiszta soundjával, világos dallamvezetésével, hihetetlen technikai és stílusbeli biztonságával nyűgözte le a közönséget, Dresch Mihályt pedig mintha valamiféle őserő hajtaná, improvizációi lehengerlőek, hol tombolóan nyers, hol megindítóan lágy, és mindig a lét mélyéről szól. Noha a kvartett nem tervezi, hogy rendszeresen koncertezik, lehetséges, hogy a közelebbi jövőben ismét színpadra lépnek. Sok ismeretlen tájat bebarangolhatnak még együtt.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely