Az Orchestre des Champs-Élysées hangversenye
Mozart három utolsó szimfóniája
karmester: Philippe Herreweghe
május 20., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Philippe Herreweghe Lenyűgözve? © Gramofon

Az ébenfa-fuvola, a tárogatóra hasonlító klarinét, a vékonyka fagott, a valódi üstökre felhúzott bőrű dob ugyanúgy csodálatom tárgyát képezte, mint a térd között tartott cselló vagy a kürtösök toldalékcsövei, amelyeket a kellő helyen cserélgettek. Először az üstdobost szúrtam ki magamnak: szimfonikus zenekarban ilyen muzikálisan még senkit nem láttam megnyilvánulni ezen a különös instrumentumon. A zene irányait tökéletesen érzékeltető muzsikus hölgy úgy játszott, mintha nem két hangot, hanem legalábbis gyönyörű dallamokat látott volna maga előtt. Mégis némi ráhangolódásra volt szükségem, hogy megszokjam ezeknek a hangszermúzeumba illő, fura eszközöknek a tompa, kissé zörejes hangját. És – történeti hűség ide vagy oda – nem minden ütemben tűntek ideálisnak: a fuvola mélyebb belépéseit néha nem lehetett hallani, a fagott erőtlenül szólt, a rezek pedig többször vonták magukra a figyelmet egy-két melléfújással.

Bevallom, elkövettem azt a hibát, hogy előzőleg némileg tájékozódtam a zenekar tevékenységéről. Ezért rögtön megtaláltam az okát, miért muzsikáltak olyan szürkén és kifejezéstelenül szinte a teljes hangversenyen: ugyanezt a műsort nem kevesebb, mint tizenötször adták elő májusban. Még belegondolni is szédítő: Budapesten, az európai turné utolsó előtti állomásán, tizenharmadik alkalommal játszották Mozart utolsó három szimfóniáját! Megfáradt és kiégett zenekart hallhattunk. Előadásukból hiányzott az ihlet, a szenvedély, a tűz, az érdeklődés, egyszóval mindaz, ami egy koncertet az itt és most izgalmával tölthet meg. A belga dirigens legtöbbször gyors tempókat vett, ami főleg az Esz-dúr szimfóniában tette motorikussá a lassú tételt. Különösnek találtam, hogy a panaszos g-moll szimfóniában sem használja ki Herreweghe a hangok–frázisok közti szünetek által nyújtott lehetőséget a hallgatóság megigézésére. Nem állt meg a levegő, nem hatott az újdonság erejével a következő ütem.

Egészen különös módon ez a jellegtelenség azonban egy csapásra megszűnt a koncert utolsó számaként elhangzott C-dúr szimfónia zárótételében. A zene szikrázott, vibrált és ezer színben pompázott, s hirtelen azt is megérthettük, miért illették ezt a művet az 1820-as években a Jupiter melléknévvel. Nos, ezt a pár percnyi, zseniálisan megkomponált és felépített, ugyanakkor elképesztő zeneszerzői bűvészmutatványokat is felvonultató, egyszóval isteni muzsikát olyan szeretettel és magávalragadó lendülettel szólaltatta meg a viszonylag fiatal, 1991-ben alapított francia zenekar, hogy nemcsak a szimfóniát, hanem az egész koncertet megkoronázta. Örömöm felhőtlen is maradt volna, ha itt abbahagyják, de nem ez történt. Újból eljátszották a zárótételt – mégpedig a felétől…

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely