A francia La Campagnie des musiques à ouïr vagy a Gadó Gábor French Quartet, a kanadai Tom Walsh triója, az amerikai Gary Willis a Loop Doctorszal, Joe McPhee és Trio X-e, a Matthew Shipp-William Parker-Gerald Cleaver Trió, a részben német Ulli Gumpert Quartet vagy a görög erőt is felvonultató Amoebas, valamint a több tucat kitűnő magyar formáció produkciója is újabb és újabb okot szolgáltathatott a jazzre vágyóknak, hogy nap mint nap átverekedjék magukat a K-hídon. Végig küzdötték magukat  a zajos-poros mégis hívogató ösvényeken át sátrak mellett, lampionok alatt, hogy elérkezzenek az 1500 férőhelyes Müpa Jazzsátorba.

Ebben az évben közelebb került a jazzszínhely a Sziget epicentrumához, s ennek köszönhetően még többen kanyarodtak be tágas ajtaján. A késő esti koncerteken üldögélő nézősereg többször teljesen befedte a padlatot), de az új elrendezés miatt a környező színpadokról az áthallás is erőteljesebb és zavaróbb volt zenésznek és hallgatójának egyaránt. A Sziget már csak ilyen – nem ideális koncerthelyszín, még sincs hozzá fogható.

De hogy visszatérjünk az augusztus 13-án, vasárnap este 11 órakor kezdődött koncertre: izgalmas volt két év elteltével viszontlátni a Szigeten a három lengyel muzsikust, Marcin Wasilewski zongoristát, Slawomir Kurkiewicz bőgőst és Michal Miskiewicz dobost, akiket 2004-ben még Tomasz Stanko trombitás ritmusszekciójaként hallottuk. Akkor még Stanko játékára hegyezte a fülét a publikum, de nem mellékesen a kísérőitől is el voltak ragadtatva az egybegyűltek. Ahogy Manfred Eicher, ECM-vezér is lehetett, hiszen egy évvel később megjelentette az egyszerű Trio címet viselő albumukat. S hogy a – remélhetőleg nemsokára – következő lemezük után érdeklődő vevőnek több esélye legyen az előadók nevét precízen meghatározni, Simple Acoustic Trióra keresztelték magukat. Így érkeztek a Szigetre is.

Ugyanaz a figyelem, alázat, szerénység és profizmus jellemezte játékukat most is, mint két éve. Nem tűnt úgy, hogy a sikertől és az ismertségtől elszálltak volna; mi, egybegyűltek viszont elszálltunk tőlük. Érdekes, mintha a repülés, a földtől való elrugaszkodás nemcsak egy kép, egy frázis lenne, amit a lengyel hármas muzsikájával kapcsolatban le lehet írni. Nem kell hosszú idő, hogy a swingen túli, sokszor pedig nem is definiált ritmikájú, rendkívüli érzelmi töltéssel bíró és elképesztően tág dinamikai szinteket megjáró zenéjüket hallgatva egyszer csak úgy érezze az ember, hogy elkezd emelkedni. Debütáló ECM-lemezük borítóján is madarak szállnak V-alakzatban: pedig nem beszéltünk össze a tervezővel.

Többen fejtegették már, mi a titka a Simple Acoustic Triónak, hogy az utóbbi években tapasztalható zongorástrió-dömping ellenére saját univerzumot sikerült alkotniuk. Van, aki szerint Miskiewicz a motor, mások egyértelműen a zeneszerzőként legaktívabb Wasilewskit „teszik felelőssé” az elért magasságokért. Akárhogy figyeltem a koncertjükön, három félelmetesen egyként működő fiatal muzsikust láttam, akik hihetetlenül virtuózak, de ezt az erényüket teljes mértékben a kompozíciók kibontására, egy-egy történet dallamokban, egymásba indázó motívumokban való elmesélésére használják – egy-egy gondosan szerkesztett, nagy szabadságrobbanásra. Majd a koncert végén úgy hajolnak meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tették volna: hát, hoztunk nektek egy kis szárnysuhogást, ez minden.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely