A The Manhattan Transfer koncertje 
a Veszprémi Ünnepi Játékokon
augusztus 5, Veszprém, Várudvar

A The Manhattan Transfer Profi kiállás

Az 1972-ben megalakult, és nem sokkal később végleges alakzatot nyert, egyetlen tagcserével azóta is működő éneknégyest nyugodtan lehet intézménynek nevezni. Többször taroltak a Grammy-díjosztón, szinte mindig ízléssel egyensúlyoztak jazz és pop között, élő felvételeik bestsellerek, mindenkinek ismerős velük a Birdland vagy a Four Brothers. Az utóbbi − a Macskafogóból jól ismert itthon is − kipróbált szignálszámuk volt, ezért némi meglepetést keltett, hogy most a Doodlin’ című Horace Silver örökzölddel nyitottak. Az utána következők (Shaker Song, Route 66, You Can Depend on Me, Candy, Java Jive) ugyancsak az első korszakra épültek, tehát több évtizedes repertoárdarabok, de minden felhangzó változatban volt valami újítás, legalább egy váratlan hangsúly, meglepő kiállás, egy megnyújtott ritmus, új prozódiai hangsúly, egy hangszerelési ötlet, mely eltért a megszokottól.

Tim Hauser (basszus, az együttes vezetője) úgy emlékezett, hogy tavaly is felléptek Magyarországon, és nagyon jól érezték magukat. „Ideköltözünk és Hungarian Transferré alakulunk” - szúrta közbe ironikusan-kedvesen Janis Siegel, bár tavaly valójában csak átutazóban jártak itt. Utoljára nyolc éve léptek Pesten fel. Most jelentősen csökkent a külsőségek és a mozgás szerepe a produkciójukban, de ez a veszprémi várudvaron, egy barokk palota kulisszája előtt nagyon is helyénvalónak tűnt. Passzolt az enyhén flitterezett, de mértéktartó nadrágkosztüm, csak a világítás volt igen kezdetleges. Az én jegyem a színpad oldalával még egy síkban lévő székre, az utolsó sorba szólt, nekem kiváló hangosítás jutott.

Az első dörgő tapsot Siegel (alt) szordínós trombitát utánzó szólója hozta meg a Tisket a Tasket című sztenderdben, melyet természetesen Ella Fitzgeraldnak ajánlottak. Az énekesek rajta kívül Jon Hendrickst, Dizzy Gillespie-t, Ray Charlest, a Count Basie zenekart és más jazz-legendákat kértek fel lemezeiken, maradandó újrafogalmazásokat létrehozva. Engem kevésbé győzött meg az utolsó előtti sorlemezük swing-koncepciója, talán az amerikai swingtánc-reneszánsz miatt erre volt szükség. De egy Benny Goodman-feldolgozásban Hauser Veszprémben megint megmutatta, hogy szöveg-artikulációban verhetetlen. Viszont saját első, készülő szólólemezének előjelei korántsem olyan jók, mint a koncertéi voltak. Előzetesként a Heartstrings című számot mutatta be, Milt Jackson elfelejtett énekes lemezéről. Borítsa továbbra is a feledés jótékony leple ezt a kínos giccset. Annál inkább invenciózus volt Cheryl Bentyne szoprán a saját szólójában, mindent felvonultatva eszköztárából. Alan Paul (tenor) is hozta a tőle megszokott szintet saját produkciójában, bár ő a legkevésbé összetett személyiség négyük közül, R&B-s, musicales előadása kissé poros, de mindig ül. Később Siegel is sorra került „egyéniben”: egy olyan Tea for Two-t produkált, kvázi-akusztikusan, amely után az összes jelenlévő jazzrajongó hangosan ujjongott.

A koncert igazi meglepetése az volt, hogy a húszéves Brasil című konceptlemezükről többször is megszólaltattak számokat, például a Quietude-ot és a Soul Food to Go-t. Ez a Gilberto Gil és Djavan fémjelezte anyag ugyanis sokáig kitérőnek tűnt a pop, swing és bebop jegyében kanyargó pályájukon. A kollektív improvizáció és a kvartett effekt-gazdag kísérete az utóbbi számban igazi különlegességet jelentett. A finálét most is a Birdlandre, másik híres szignáljukra építették. A ráadások közül a Duke of Dubuque a cappella szólalt meg, kezdetén és a modulációban intonációs bizonytalanságokkal, de így is meggyőzően lezárva a koncertet.

A kérdés, hogy vajon csupa rutin, esetleg már unalmas vagy fáradt produkciót vásárolt-e Veszprém fő attrakcióként a fesztivál szombat estéjére, egyértelmű nemmel válaszolható meg. Hiába érezhető ennyi év a lábukban, a hangjuk, a zenei tartalom, az előadásmód, az újításra való készség, a meggyőződés, és főleg a két női tag fejlődése (már mindkettő sikeres szólista), a muzikalitás és a stílusbeli változatosság magával ragadta az értő, fogékony közönséget. Veszprém Bobby McFerrin és mások után megint hozta a világszínvonalat.

Zipernovszky Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely