Arcus Temporum Fesztivál
Pannonhalma, augusztus 25-27.

Salvatore Sciarrino, olasz zeneszerző Zenedarabok, szakrális térben © Gramofon

Az ember megérkezik Pannonhalmára. Ott áll egy csodálatos, a pannon tájra oly jellemző, méreteit tekintve teljesen jelentéktelen domb (sőt: dombocska) előtt, amelyet megkerülni éppoly egyszerű lenni, mint átugrani. Ám valahogy ez a domb hívogat, csalogat a tetejére, s bár méretei nem ígérnek sportdiadalt, az ember mégis ellenállhatatlan vágyat érez, hogy engedjen a csalogatásnak. Nyilván ugyanez az érzés kerítette hatalmába több mint ezer éve a bencés apátság építőit és első lakóit is. A hegy jelzett, hogy itt a szellem szívesen időz. Előbb volt Pannonhalma az emberek lakta tér egyik szakrális pontja, s csak később kerültek rá a szentség egyértelmű közvetítő jegyei: az apátság, a bazilika, a kollégium, a Boldogasszony kápolna, az arborétum és a gyógyító füvek kertje. S ha a szellem a művészet alakjában ölt testet, akkor is otthonosan mozog ezen a tájon, és ezt az otthonosságot művész és műélvező – különösen, ha több napot tölt el Pannonhalmán – megérzi, majd hatása alá kerül.

A művészettel való találkozás sorsformáló erejével szinte lehetetlen szembesülni az erre kialakított helyeken, a koncerttermekben vagy a színházakban; Pannonhalma számomra az egyetlen hely, ahol ez az erő a maga természete szerint, szabadon végzi áldásos munkáját: sorsokat formál. Már a tavalyi zenei program (maradjunk ezúttal a fesztiválesemények legnagyobb részét kitevő rendezvényeknél) végighallgatása is egyedülálló élmény nyújtott, akkor a koncerteken Joseph Haydn és a végig jelenlévő Szofia Gubajdulina műveiből állt a műsor. A 18. század és a jelen közé épült a törékeny, de mégis biztonsággal végigjárható időív. Így volt ez idén is, ezúttal Mozart és a hazai közönség (ideértve a szakma jó részét és magamat is) számára gyakorlatilag ismeretlen olasz zeneszerző, Salvatore Sciarrino (1947) művészete közé feszült az időív. Sciarrino – ő is jelen volt a fesztiválon és bárki megszólíthatta – ismeretlensége, ha az életmű jelentőségéből indulunk ki, érthetetlen; a magyar kultúra históriája alapján viszont nagyon is érthető, hiszen mi, magyarok – ilyen-olyan okok miatt – évszázadokon át csak az európai kultúra szeletkéivel voltunk képesek kapcsolatba lépni.

Ezúttal hét különböző koncerten, Mozart-művek társaságában, tizenhat műve hangzott el, bizonyára valamennyi hazai bemutató volt; ez hatalmas szám, hiszen az elmúlt harminc évben tényleg egy kézen meg lehet számolni a hazai Sciarrino-bemutatókat. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a teltházakat vonzó koncertek közönsége bepillantást nyert az európai zenekultúra egyik ismeretlen zugába, úgy érezhette, hogy valami fontos mulasztást pótol és három napra felszabadult a provinciálitás nyomasztó terhe alól. Utóbbi – itt, a végtelenül provinciálisnak tűnő fővárostól 130 kilométerre, a Dunántúl egyik szegletében – alaposan elgondolkodtatja a pesti polgárt. A koncertek zenei színvonala egy igen magas szint alá soha nem süllyedt, ezt garantálta az előadók személye, (felsorolásuk helyett álljon itt egy hasznos link: www.arcustemporum.hu), Sciarrino gyakran döbbenetesen nehéz műveit pedig olyan előadás is közvetítette, melyből maga Sciarrino is tanult. Nemcsak hitelesnek ható produkcióknak tapsolhattunk tehát, hanem néha revelatívnak is. S ami Mozartot illeti? Nos, a fesztivál utolsó koncertje (Boldogasszony kápolna, augusztus 27. délelőtt 11 óra) a Mozart-év egyik legnagyobb koncertélményévé vált. Ebben nyilván közrejátszott a lélek háromnapos tréningje is. Hiába, Pannonhalma, néhány röpke év alatt a magyar zenei élet megkerülhetetlen magaslatává vált.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely