Birminghami Szimfonikus Zenekar
Km.: Janine Jansen – hegedű, karmester: Sakari Oramo
szeptember 27., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sakari Oramo Befizethetne Hamlethez © Gramofon

Ezen a hangversenyen azt a zenekart hallhattuk, amelyet a Berlini Filharmonikusok jelenlegi zeneigazgatója, Sir Simon Rattle emelt kis angol vidéki zenekarból a világ egyik élvonalbeli szimfonikus együttesévé. Élükön majdnem egy évtizede áll Sakari Oramo finn dirigens, s ha a mostani budapesti koncertjükből kellene megállapítani, merre tartanak a birminghamiek, akkor azt mondhatnánk: útban vannak afelé, hogy ismét átlagos kis angol vidéki zenekar váljon belőlük. Pedig most is jól emlékszem 1994-ben adott hangversenyükre a Zeneakadémián – micsoda Haydn-szimfónia volt ott! –, ahol az akkor még Rattle-vezette együttes összeszedettségével, professzionális összjátékával, hangzásának kidolgozottságával, egységességével nyűgözte le a magyar közönséget. A mostani koncerten leginkább ennek a professzionizmusnak, a technikai tökélyre való törekvésnek a teljes hiánya fájt leginkább. Afféle felszabadult örömzene-jelleget próbált sugározni az előadógárda – és való igaz, hogy a közönség ezzel sokszor meg is elégszik, mint ahogyan tetszését ki is fejezte például a Csajkovszkij-versenymű első tétele után. (Más kérdés, hogy tételszünetben a zenei etikett szerint szigorúan tilos tapsolni.)

Janine Jansen Milyen volt szürkesége? © Gramofon

Ha tehetném, Sakari Oramót befizetném egy órára Hamlethez. No, nem azért, hogy együtt elemezzék a híres monológot – zenei téren Oramo még nagyon messze áll attól, hogy a lét alapkérdéseit akarná boncolgatni –, hanem azért, hogy a dán királyfi elmondja neki, amit ugyan a vándorszínészeknek mondott, de ami tökéletes útmutatóul szolgálhat korunk több karmesterének is: „Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, így; hanem jártasd egészen finomul: mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze, s mondhatnám, forgószele közepett is bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon.” Mert bizony az én lelkem is facsarodik belé, ha látom, egy karmester „hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká a szenvedélyt…” Szívesen szemet hunytam volna Oramo széles gesztusai, mozdulatai fölött – mint ahogy sokszor folyamodtam ehhez a zenehallgatási módszerhez a koncert alatt –, ha azok egyenes arányban álltak volna a zenei feszültséggel, és ha a zenekar játéka emlékeztetett volna arra a bizonyos zeneakadémiai hangversenyre. A szétzilált vonóskar és a sokszor közönségesen nyers hangon fújó klarinétszólam mellett leginkább az zavart, hogy Csajkovszkij Hegedűversenyének a karmester nem adott értelmet. Persze, ez a mű nem könnyű eset ilyen szempontból – míg Brahms Negyedikje szinte bármilyen előadásban hat –, de a zenei vezető feladata – mondhatnánk: kutya kötelessége –, hogy akár a legszervetlenebbül egymást követő részekből összetákolt zeneművet is értelemmel ruházza fel. Ugyanakkor Oramo azzal sem könnyítette meg a dolgát, hogy – mintha csak egy száz évvel ezelőtti szabadtéri hangversenyről lett volna szó – a klasszikus zenei repertoár két slágerdarabját tűzte műsorra.

A zenekarral jött holland hegedűművésznő sem muzsikálta a szívembe magát, és szürke szőkeségét bizonyára hamar elfeledtem volna („Milyen volt szőkesége?”), ha nem játssza el ráadásként Bach g-moll szólószonátájának nyitótételét. Huszonnyolc évéhez képest meglepő érettséggel és bölcsességgel peregtek ujjai alól a hangok, s a feszes dallamívek mellett meg tudta teremteni azt a nyugalmat, teret, amit csak nagyon kevesen.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely