A légiforgalom diszkrét parája
Ha a poggyászok is megérkeztek volna, a lantkoncert is jobb lett volna – mondhatná a pikírt kritikus. Ám valójában a hangszerhiány okozta feszült hangulatból a közönség vajmi keveset érzett, köszönhetően a libanoni lantművész, Rabih Abou-Khalil sugárzó egyéniségének és bájos humorának. Régóta vártuk az egyik legnépszerűbb, Európában élő világzenei művészt – most eljött, a Gramofon pedig nem hagyta ki az alkalmat.
Rabih Abou-Khalil koncertje
október 13., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Rabih Abdou-Khalil Egyszer kommentálta hazája helyzetét © Gramofon |
A gondok ellenére a koncert híján volt minden melodrámának: a zenekarvezető színpadi rutinja, fantasztikus humorérzéke és nem utolsó sorban zenészi teljesítménye a művészet vigasztaló hatalmának illúzióját nyújtotta a közönség számára. A libanoni lant- vagy – autentikusabban szólva – oud-játékos Abou-Khalil sugárzó egyéniség, aki bájos, münchhauseni történeteivel szó szerint elkápráztatta a hallgatókat. Volt itt szó bécsi fogorvosról, aki sertésszeletet kínáló gyorsbüfét nyit az Arab Emirátusokban; a középkori Arábiából az indián Amerikába vándorló Abou Rahmanról, aki átnevezi magát később Abou Rockmanre. Abou-Khalil egyetlen szerzemény erejéig kommentálta szülőhazája, Libanon tragikus helyzetét – tőle amúgy szokatlan módon, hiszen 1978-as emigrálása és européer életstílusának kialakítása óta szinte egyáltalán nem foglalkoztatja a Boszporuszon túli világ – leszámítva a Közel-Kelet zenei alapjait.
Ami magát a zenét illeti, végeredményben nem érte meglepetés azt, aki lemezeiről már jól ismeri a művész életútját. Úgy is mondhatom, kevés többlettel egészíti ki a koncertélmény a lemezfelvételek világát. A művész a szenvedélyes szólók közben is hűvösen elegáns és tudatos – érdekes, ahogyan személyével, művészetével kiáltó ellenpontja a bennünk élő, sematizáló „szangvinikus, csőlátásos, elvakult arab”-közhelynek. Zenéje felvételen, koncerten egyaránt a nyugati hangszerelésnek és a közel-keleti egyszólamú dallamvezetésnek nagyon furcsa, nehezen szokható hibridje, amely olykor még a tisztán Európán kívüli klasszikus zenék valóban egzotikus harmóniájánál is idegenebbül hat.
A „zene egy másik bolygóról” kényelmetlen érzését most még a szardíniai énekes, Gavino Murgia elképzelhetetlenül bizarr orgánuma is aláhúzta. A basszus fekvésben, nagyon karcos gégehangon intonáló előadó egyébként fantasztikus ritmusérzékkel improvizált. Sajátos szkettelését pedig az a hátborzongató zenei jelenség színesítette, amelyet a tuvai és mongol torokénekesek felhang-játékaiból ismerhetnek a világzene kedvelői – tudniillik, amikor egy ember egyszerre két szólamban énekel. A formabontó hangszereléshez hozzájárult a basszusének mellett helyett foglaló basszus-fúvós, Michel Godard, illetve a harmonikás Luciano Biondini – az ő teljesítménye bizonyult az este legkevésbé emlékezetes színfoltjának.
Két szólóval is bemutatkozott és emlékezetes nyomot hagyott viszont a koncert ütőhangszerese. Jarrod Cagwin sokoldalú stílusára jellemző, hogy a jazzes ritmizálást különleges kézidob-technika egészítette ki, amelynek energikus, impulzív pergései sűrűn cizellálttá varázsolták a dob szólamát. Cagwin játékán kitörölhetetlen nyomot hagyott, hogy tíz évvel ezelőtt intenzív mesterkurzust kapott a dél-indiai ütőhangszeresek egyik elő legendájától, Trichy Sankarantól. Zenei felfogása így alapvetően alkalmassá teszi arra, hogy a jazzes köröket összekösse a keleti ritmika olykor meghökkentően összetett kompozícióival. Mindez pontosan egyezik a zenekarvezető, Rabih Abou-Khalil szándékaival.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
Nagy ajándékok és petyhüdt puffanások
A negyedszer megrendezett MOL Jazzfesztivállal kapcsolatban bizton le lehet szögezni, hogy országos szinten a legrangosabbak között van. A fesztivál nagyvonalú kivitelezése a nemzetközi hírű muzsikusokat is kötelezi. Ezt azonban néhány művész alaposan figyelmen kívül hagyta.
Átlagkoncert világsztárokkal
Élvonalbeli szimfonikus zenekar látogatott Budapestre, hogy két világsztárral megfejelve – felejthető hangversenyt adjon. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense Shakespeare-től Juhász Gyuláig teljes irodalmi műveltségét latba vetve igyekszik beszámolni erről az igencsak átlagos koncertről.
Kobayashi megöregedett
Takarékos, elegáns mozdulatok. Kobayashi Ken-Ichiro megöregedett. Szakmai szemszögből: professzionális dirigenssé vált, akinek sugárzó derűje lehetővé tette, hogy a Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense jó hangulatú és színvonalas koncerten lehessen jelen. Annak ellenére, hogy a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekart nyilvánvalóan sokkolta az együttes megszüntetésének reális lehetősége...
Láttuk a jövőt a Bartók-teremben
A koncertévad valódi kezdetét jelzi, hogy sokasodnak a Bartók-programok. A zeneszerző halálával járó veszteséget nehezen heverte ki a magyar zeneélet. De az emlékezés mellett mind nagyobb szerepet kap a megújulás, a jövőbe tekintés. Bartókra emlékezett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara is szezonnyitó koncertjén, a Művészetek Palotájában, és felmutatta a jövőt is.
