Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Karmester: Kobayashi Ken-Ichiro
Beethoven és Berlioz művei
október 10., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Igaz, már jó néhány éve annak, hogy vezényelni láttam Kobayashit, mégis meglepett a japán karmester mozdulatait jellemző visszafogottság. Ez azonban különösen illett Beethoven leggyengédebb szimfóniájának, a Pastorale-nak a hangvételéhez. Kitárulkozó, kebelre ölelő karakterei hihetően keltek életre, csupán az erőteljesebb részeknél a karmester mozdulatait kísérő, s valamiféle forrongó-bugyogó agresszivitást sejtető morgásait tartottam a zene szellemétől idegennek. Régen hallottam ilyen csiszoltan a Hatodik szimfónia 1. tételének csodálatosan – már-már schubertien – hangszerelt ütemeit, ahol a vonóskar fantasztikus zsongással telíti a zenét.

Rám lehet fogni – stílszerűen –, hogy nem látom a fától az erdőt, de eddig sosem tűnt fel ilyen nyilvánvalóan a mű különleges dramaturgiája. Kilencven százalékában a derűs, napfényes hangvétel uralkodik benne, s az öt közül mindössze egyetlen tétel, az epizódszerű viharjelenet képviseli a sötét ellenpólust. És ez nemcsak azért lehetett ezúttal szembetűnő, mert minél többször hallgat meg egy jó művet az ember, annál többet ért meg belőle, hanem elsősorban azért, mert Kobayashi rendkívül jól exponálta ezt a drámai váltást. A vidám paraszti mulatságot elmosó nyári zápornak, majd a hirtelen kitisztult zenei égboltnak köszönhetően tökéletes egyensúlyba került a kompozíció. Igaz, a patakparti jelenet többször vált ritmustalanná – gondosabb és minuciózus tagolással ennek elejét lehetett volna venni –, de a tétel során szép hangszerszólókat hallhattunk a zenekar fúvósaitól. Ami viszont nagyon zavart, és amit a zenekar előtt álló legfontosabb feladatok közé sorolnék, az még mindig a szűk hangerő-tartomány. Ezt ki kellene tágítani, elsősorban a halk dinamikai szintek felé. Élesebben fogalmazva: egyetlen megragadó pianót sem hallottunk a koncert alatt.

A közönségbarátnak semmiképp sem nevezhető műsor második felében egy másik nagyszabású szimfónia szólalt meg, ezúttal nem a szelídebb fajtából. „Az 1830-as évek Bartókja” szólt Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniájából, még ma is barbárnak és fülsiketítőnek számító zajaival, robajaival, kisebbfajta robbanásaival, ahol az üstdobosnak annyi a játszanivalója, mint egy Haydn-szimfónia második hegedűsének. Persze, Berlioz tudta jól, hogy a hangerő növekedésével a közönség lelkesedése is nő, és Kobayashi ki is használta ezt a halláspszichológiai jelenséget. A mű lehengerlő utolsó fél percét, a nemes ércességgel fújó rezes szekció által megszólaltatott, fényes utolsó ütemeket játszatta el ráadásként. A hangversenyterem telt házas közönsége ekkora már szinte megittasult – de némileg a japán karmester is: talán még a tőle megszokotthoz képest is hosszadalmasan, legalább tíz percig járta körbe az együttes hangszer-csoportjait, fogott kezet vezetőikkel és tagjaikkal. Ünnepeltette magát és a zenekart.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely