Ránki Dezső zongoraestje a Budapesti Liszt-ünnepek keretében
November 25., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ránki Dezső Kérlelhetetlenül minőségi © Gramofon

Ránki Dezső a bő egyhetes Budapesti Liszt-ünnepek utolsó előtti napján nem mindennapi műsorral állt ki: az első félidőben Liszt időskori zongoradarabjait szedte csokorba, a másodikban pedig a szólózongora-irodalom egyik legnagyobb szabású, félórás alkotását, a h-moll szonátát játszotta el. Felmerült bennem a kérdés: nem veszélyes-e ennyi apró művet egymás mellé sorakoztatni, nem „esik-e szét” a műsor, a közönségnek nem megterhelő-e Liszt titokzatos és bizarr kései műveit hallgatni, egyiket a másik után? A tizennégy kompozíciót azonban összefüggő sorozatként, afféle fantáziaként adta elő a zongoraművész: szünetet alig tartott közöttük, egyik következett a másikból, így aki nem ismerte a műveket, talán nem is észlelte, mikor kezdődik új darab. Ránki gondoskodott róla, hogy az „érthetetlen” kompozíciók (például a Balcsillagzat vagy a Bölcsődal) közé kerüljön egy-egy hagyományosabb hangzású és formálású darab (Álomban, Impromptu), vagy éppen a humoros oldalt képviselő 4. Mefisztó-keringő, Mefisztó-polka vagy a Toccata, amit Ránki afféle Ligeti-parafrázisként adott elő. Olyan iramban játszotta, hogy a hallgató már nem külön, hanem akkordban, egyszerre hallotta a tizenhatodmenetek hangjait.

Az első félidő középpontjában minden idők talán legmegindítóbb és legmagányosabb darabja, a második Gyászgondola állt, amelyet legtöbbször finomkodóan adnak elő, Ránki azonban gyorsabb tempót vett, és rendkívül erőteljes gesztusokkal élt, aminek köszönhetően különösen intenzíven érvényesült a mű által közvetített, zaklatott és feldúlt lelkiállapot. A Csárdás obstinée kiváló befejező száma volt az időskori Liszt-mozaiknak. Külön élményt jelentett, hogy amíg nem néztem fel, azt hittem, Ránki ugyanazzal az ujjal játssza a makacs csárdást bevezető négyhangú kopogó-skála hangjait, s csak később láttam, hogy – bár azok tökéletesen egyforma zengéssel, karakterrel szólaltak meg – négy ujj cimbalmozta ki őket a zongorán.

Ami a h-moll szonáta előéletét illeti: éppen Ránkinak az 1970-es évek végén készített lemezéről szerettem meg a művet. Az a felvétel mutatta meg számomra, hogy világok függhetnek egyetlen hangtól, hiszen a h-moll szonáta végkicsengését is az határozza meg, hogy röviden és szárazon játssza-e a zongorista azt a mély h-t, vagy hosszan, az azt megelőző akkorddal pedállal egybezengetve. Ránki akkori lemezén megragadott az ördögi „utolsó szó”; s noha most ez a hang nem tűnt olyan démoninak és sorsdöntőnek, a művész élesebben állította szembe egymással az ellentétes karaktereket, mint akkor. Ami kivételes művésszé teszi Ránki Dezsőt, az a hangképzéssel szembeni maximalizmusa. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy a h-moll szonátában egyszer harangjátékként szólt a zongora, a kitartott záróakkordoknál pedig – a hangszer fizikai törvényeit meghazudtolva és a mennyei békét szimbolizálva – orgonaként, hanem arra, hogy nem hallottunk egyetlen olyan fortissimo akkordot sem, ami egyszerűen csak hangos lett volna. A Ránki által megszólaltatott minden egyes hangot ugyanis esszenciális tömörség, sűrűség jellemzi – és ez igaz a leghalkabb dinamikai tartományra is.

Érdekes, hogy a versenygyőztes titánokkal ellentétben a nagy művészek előadásában sosem makulátlanul szólal meg a h-moll szonáta – Ránkié sem volt minden küzdelem nélküli. A félórás mű végén, az utolsó, erőt próbáló oktávmenetnél tűnt fel, hogy a művész egy pillanatra elveszíti uralmát a billentyűzet felett, de a technikai malőr egyáltalán nem zavart (ahogyan az sem, hogy a mű első két hangja helyett véletlenül csak egy szólalt meg). Egyszerűen azért, mert Ránki más dimenziókban mozog, és előadása most sem a leírt hangokról szólt, hanem valami másról. Arról, amit csak a zene tud kifejezni.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely