Schiff András Beethoven-estje
November 17., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Schiff András Egy éve szünetet kért volna? © Gramofon

Akik elfogadták Schiff hívását, hogy adják át magukat a három utolsó szonátának, szálljanak Beethovennel pokolra, és érezzék át a fölmagasztosulás pillanatait, kissé csalódottak voltak, akárcsak az előadó. Noha a Művészetek Palotája előcsarnokában és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben többször is elhangzik a figyelmeztetés: „kérjük, kapcsolja ki mobiltelefonját”, most is jó erősen megszólalt koncert közben egy zajos szerkezet.

Egy évvel ezelőtt Schiff talán fölállt volna, és otthagy bennünket, talán egy időre szünetet kér, amíg a köhögő kórus megszánja a tökéletes műélvezetre vágyókat, és kimegy a teremből… Most maradt, és szünet nélkül eljátszotta a három szonátát, a tapsokat udvariasan megköszönte, ráadás nélkül fejezte be hangversenyét, és érezhető rezignációval zárta le sorozatát. Igaz, a c-moll szonáta éteri hangjai után már nem lehetséges, nem várható másik istenhozzád. Amint Thomas Mann Doktor Faustusának orgonistája megjegyzi: az 1822-es keltezésű op. 111-es „…búcsúzás, éppoly nagy, mint maga a darab: búcsú a szonátától.”

Liszt szerint Beethoven munkássága három szóval leírható: ifjú, férfi, Isten. Hétköznapokon ez az Isten a süketséggel háborúban álló hérosz volt. Dokumentumok szerint (ezt Schiff is hangsúlyozza a programfüzetben) az 1820-as ’21-es és ’22-es keltezésű E-dúr, Asz-dúr és c-moll szonátán Beethoven párhuzamosan dolgozott, erre mutat a témakezelés hasonlósága például az Asz-dúr és a c-moll szonáta nyitótételénél. A belső összefüggéseket Schiff előadása teljesen világossá tette. Az E-dúr és az Asz-dúr szonátát kvázi egy műként, egy lendülettel és egy hangszeren, Bösendorfer-zongorán játszotta le. A harmadik, a c-moll szonáta megszólaltatásához ült át a másik instrumentumhoz. Talán hogy az összetartozás demonstrációja mellett mégiscsak elkülönítse, vagy még tágabb összefüggésbe helyezze a darabot. Hiszen a c-moll hangnemű szonáta sűrű drámaisága, majd fölragyogó apoteózisa fölidézi saját c-moll zongoraversenyének és Mozart K. 491-es versenyművének emelkedettségét. A kéttételes legutolsó szonátával – feltételezzük – Schiff összefoglalta mindazt, amit a teljes sorozatról gondolt, hiszen hosszú, fárasztó zarándokút végére ért. De mintha most kezdődne minden: és így is van, a befejező akkordok nem zárnak le semmit. A váratlan csendben, amíg fölcsattant az első taps, ha az isteni létből nem is, talán a héroszi elhivatottság megváltó szükségességéből jó néhányan mégis megértettünk valamit.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely