A jazz jobban megy, Mr. Corea!
A szervező (Maloschik Róbert régi jazz-guru) és közönsége álma vált valóra: az amerikai jazz-zongoristák egyik legstabilabb reputációval rendelkező óriása, Chick Corea lépett Budapesten és Debrecenben színpadra, hogy klasszikus zenerajongóknak és jazzőrülteknek egyaránt valami újat mutasson. Az utóbbiak jártak jobban.
Chick Corea és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar koncertje
December 6., Budapest Kongresszusi Központ
Chick Corea Ellentétes félidők © Gramofon |
Az Ausztriából Budapestre szállíttatott Yamaha zongora bizonyára csodásan szólt, de ennek élvezetében a Corea által hozott hangmérnök nem tudott segítségünkre lenni, ugyanis a hangszer körülbelül a MOM Park messzeségéből csilingelt - érthetetlen módon. Corea nem mutatott sem mélyebb átélést, sem különösebb alázatot a megírt részek interpretálása közben. Amikor a zenekaron volt a sor, ő amolyan műkedvelő közönségként ingatta a fejét és követte a metrumot felemelt mutatóujjával. Mintha azt üzente volna, hogy túl komoly és életidegen a klasszikus zenei előadások világa, ő bizony fittyet hány a konvenciókra, farmert és csíkos inget ölt, nem ráncolja a szemöldökét, nem végez mesterkélt testkörzéseket játék közben, hanem tapsra hívja a közönséget a tételszünetekben, s úgy tesz, mintha a c-moll zongoraverseny nem egy drámai mélységeket feltáró mű, hanem egy szórakoztatásra (is) szánt matinédarab lenne.
Nigel Kennedy hegedűvirtuóz hasonlóképp próbálja már egy ideje visszahozni a klasszikus zenét a vitrinből a nappaliba, de a nagy különbség az, hogy ő sosem veszi kézbe hangszerét „lesz, ami lesz” attitűddel, s a könnyedséget is komolyan veszi - ahogy önmagát is. Az is tény, hogy Mozart korában még szabad volt a mű közben is tetszést nyilvánítani (egy 19. századi porosz rendelet tiltotta meg a tételközi tapsolást), de éltünk a gyanúperrel, hogy ezek a korláttörögetések részben a sztárvendég felkészültségének hiányait voltak hivatottak leplezni. Corea a cadenzákban a klasszika, a barokk ellenpont, a jazz, a latinos dallamok és a new age gyöngyeit is egymás után fűzte. Úgy éreztem, ez megengedhető, hiszen a kadenciában az előadó személyiségének, sajátos zenei gondolatainak kifejezése előtt is nyitva áll az ajtó, s amit hallottunk, az Corea sokirányú tevékenységének lenyomatát képezte. Az viszont már igen kínos volt, ahogy bolyongása végén egy szekund harangozása közben a kottát lapozgatva kereste, hová kell visszacsatlakoznia, miközben Kovács László félig hátra sandítva drukkolt neki. A zenekart és vezetőjét egyébként csak dicséret illetheti, ők nemcsak hogy jól felmondták a leckét, de a rendkívül ritmikusan játszó zongoristát precízen, a metrumot pontosan követve kísérték, és mindvégig szép dinamikai ívekkel játszottak.
A szünet után Corea egymaga tért vissza, hogy Bartók 14 bagatelljéből válogasson, némelyekre hosszan improvizáljon, másokat az általa írt több oldalas kiegészítéssel megtoldva adja elő. A bagatellek könnyebben megadták magukat Coreának, s elhittük, hogy Bartókot talán tényleg mélyen tiszteli a pianista, s nemcsak az évforduló apropóján és a felkérésnek eleget téve nyúl most a magyar zseni látszólag könnyű ujjgyakorlataihoz. Továbbra is hangsúlyozta, hogy mindaz, amit hallunk, egy kísérlet eredménye, nem célja elérni, hogy tengerek lépjenek ki medrükből, s bár a második részben is éreztük, hogy improvizáló muzsikust hallunk, ennek végre inkább az előnyeit élvezhettük.
A végső meglepetés, egy harmadik műsorrész – talán ötletszerű, talán tervezett – beiktatása aztán az egész estének értelmet adott. Corea példaképei, Bud Powell, Bill Evans és Thelonious Monk egy-egy szerzeményét bontotta ki á la Corea. S ekkor mindenki bólogatni kezdett: ez az igazi Chick Corea, akinek olyan könnyedén, mégis temperamentumosan szállnak fel keze alól a gyönyörű, kackiás dallamfutamok és harmóniák, ahogy senki máséból.
Bércesi Barbara
Karmesteri vizsgakoncert beismerésekkel
Idegennek vagy legalábbis kívülállónak érezte magát a Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense a Danubia Szimfonikus Zenekar koncertjén. Reakcióiból ítélve ugyanis a közönség egyértelműen elfogult volt. S mintha a zenekar is tudatában lett volna annak, hogy valójában nincs tétje a hangversenynek.
Néhány meggyőző ütem
A Budafoki Dohnányi Zenekar puszta léte is maga a csoda, egy közgazdasági nonszensz – és egy pozitív példa Abszurdisztán kies földjén. Mindezt nem azért kell előrebocsátani, hogy mentségeket keressünk az együttes aranyvasárnapi koncertjére, ugyanis december 17-én, a Zeneakadémián semmi magyarázkodásra kényszerítő dolog nem történt. Igaz, értelmeznivalóból is csak kevés akadt.
Búcsú a szonátától
Az utolsó három darab előadásával befejeződött Schiff András Beethoven szonáta-sorozata. Hittük, gondolván a művek létrejöttének körülményeire és ismervén az előadó személyes odaadását, végül egy ünnepi est emlékével távozhatunk a koncert végén.
Don Leporello esete Don Janóval
Harmadszor hangzott el a Művészetek Palotájában Mozart Don Giovannija. Járt itt friss produkciójának koncertszerű változatával a Theater an der Wien. A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar hazai énekesekkel szólaltatta meg a darabot. Most pedig a Vox Artis ügynökség páratlan koncertet ígért, világsztárokkal. Sztárok jöttek, az előadás tényleg páratlan volt – sajnos negatív értelemben.
A Tao geometriája: Steve Reich Pesten
Steve Reich, a "minimal" zene kitalálója újra személyes tiszteletét tette a pesti közönség előtt. Bár a koncert nagyvonalú műsora révén emlékezetes maradt, az élményre kezdettől rányomta bélyegét a kényelmetlen protokollhangulat. Kepes András színpadmesterként a rá jellemző „smart casual” stílusban ismertette a Reich-közhelyeket, amivel értő füleknek tudtára adta, hogy nagyjából milyen összetételű közönségre is számítottak a szervezők.
