A Budafoki Dohnányi Zenekar koncertje
December 17., Zeneakadémia

Richard Strauss Egy bajor Itáliában © Gramofon

A hangversenyen két - 19. század végi - kompozíció, Brahms utolsó nagyzenekari darabja, az a-moll kettősverseny és Richard Strauss első (négytételes szimfóniának álcázott) szimfonikus költeménye, az Aus Italien (Itáliából) hangzott el. Brahms kompozíciója érezhetően nem okoz gondot az együttesnek, feszültségmentesen, izgatottság nélkül játssza mindenki a szólamát, valamennyi hangot tisztességgel eljátszanak, ám sajnos a tisztességen nemigen lép túl egyik szólam sem. Általában túl sok az egyforma hang, a motívumoknak, a dallamoknak nincs belső dinamikája. Ezen az estén különösen sok fantáziátlan szólómegmozdulást produkáltak a fafúvósok és gyakran észrevehetetlenül elbújtak a vonósok hangzásában. A koncerten a két szólista (a hegedűn játszó Oláh Vilmos és a fiatal orosz csellista, Daniel Bron) sem igyekezett különleges ötletekkel vagy meghökkentő megoldásokkal kivívni a figyelmet, mintha az ő játékukat is csak a tisztes helytállás jellemezte volna. Ám ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa az ember: mindketten elsőrangú hangszeres művészek; Oláh már kiforrottabb, a huszonöt éves Bron pedig nagyreményű muzsikus. Ráadásul a két művész nagyon szerényen és alázatosan látta el feladatát, így megérdemelték a közönség szimpátiáját.

Az est karmestere, az olasz Francesco La Vecchia már a kettősversenyben is sokat elárult habitusáról. Vecchia határozott elképzelésekkel rendelkezik a játszott mű nagy vonalairól, a részletekben nemigen merül el, tipikus vendégkarmesteri attitűddel vezényel. E koncert alapján meg merem kockáztatni, hogy Vecchia saját zenekarát (Orchestra sinfonica di Roma) is hasonló szellemben készíti fel. Emiatt – igaz, igen erős kontúrokkal megrajzolt – vázlatnak tűnik interpretációja. Pillanatnyi hatásra törekszik, nem sokat morfondíroz, nem is morfondíroztat. Az itáliai élményeket szimfonikus fantáziába oltó Richard Strauss darab nagyobb izgalmat keltett a zenekarban, több figyelemre méltó egyéni megoldásra és több hibára is lehetőséget kaptak a muzsikusok. A hibák többsége a dirigens és a zenekar megdöccenő kommunikációjából adódhatott, bár én úgy láttam, hogy Vecchia igen világosan vezényelt. Ennek ellenére bizonyos részletek nehézkesen, vagy egyáltalán nem akartak elindulni, nem tudtak megszületni. Ilyen volt például mindjárt a darab kezdete. Voltak azonban meggyőző részletek is, a darab harmadik tétele pedig (Am Strande von Sorrent – Sorrento partján) szinte teljes egészében elérte egy magasrendű interpretáció színvonalát. Ez a tétel világosan jelezte Vecchia kvalitásait és a zenekarban szunnyadó potenciált. A negyedik tétel is komoly állításokat tartalmazott. Vecchia nem keresett mentséget Strauss legközönségesebb, legalpáribb partitúrájára, nem próbálta meg kisimítani, meg sem kísérelte tréfával elütni. Olyan vaskosan játszatta a budafoki zenekarral, amilyen vaskosan csak lehet. Nem vagyok híve a nemzeteket érintő inkorrekt megfogalmazásoknak, de ez a zárótétel olyan volt, mint egy mediterrán üdülőhelyre vetődött, termetes bajorokból álló társaság hangoskodása. Sajátos karmesteri gesztus ez a bajor komponista, Richard Strauss felé.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely