Mozart Maraton
Figaro házassága, Cosí fan tutte, Don Giovanni
március 25., Millenáris Teátrum

Kovalik Balázs, rendező Színkóddal operált © Gramofon

Eleve jó ötletnek tetszett (és annak is bizonyult) egy három estés sorozat után egy teljes „opera-műélvezeti napot” beiktatni a három, da Ponte-librettóra írt zeneműből. Egy ilyen magasba vezető íven mindenkinek érdemes végighaladni: rendezőnek, szólistáknak, karmesternek, zenekari muzsikusoknak és legfőképp a nézőknek. Akiket ezúttal nem szolgálnak ki avagy nem úgy szolgálnak ki, ahogy szokás, hanem megdolgoztatják a képzelőerőt, a koncentrációt. Emlékezni kell a villanásnyi utalásokra, hogy mindegyik előadásban képesek legyünk értékelni a poénokat. Persze, ha nem esik le mindig a tantusz, az sem nagy baj: a produkciók üdesége, sodró lendülete így is magával ragadja a publikumot.

A rendező, Kovalik Balázs a műsorfüzetben leszögezi: nem tekinti triptichonnak a három da Ponte-szövegű darabot, de nem is tagadja szellemi és morális összetartozásukat. Magunkra ismerni a másik emberben, mint egy tükörben – ez az alapkoncepció, ami nem is egészen új Kovaliknál. A tükröződés az alapvetése A kékszakállú herceg vára általa elképzelt változatának, amely – fájdalom – hiányzik a pesti dalszínház repertoárjából – csak sajnos emiatt kevesebben sóhajtoznak.

Egy színkóddal fűzi össze és különíti el a három operát a rendező. Ragyogó napsárgában és árnyalataiban pompáznak a Figaró házassága szereplői. Délelőtt kezdődik az előadás, tombol a vidámság, a hormonok vad működése kergeti a játszókat. Érezzük: csalás és ámítás minden korábbi csipkés biedemeier pásztor-játék, amelyet Figaró házassága címen adtak. A zene érzékisége persze megtévesztő; „beolvasós” darab ez. Az volt a librettó alapjául szolgáló Beaumarchais-komédia is: a jus primae noctis, az első éjszaka földesúri joga eltörlésének követelése szimbólum. Nem kevesebbről, az egész régi jogrend megváltoztatásáról van szó. A sárga „kollekció” pazarul kezeli a bolond nap, a csalás-kiábrándulás-remény-megbocsátás kaleidoszkópját. Fodor Gabriella tavalyi és idei Grófné-alakítása külön tanulmányt érdemelne. Perfekt a szólamtudása, így a régi, pajkos Rosinából Grófnévá avanzsált, és még mindig vágyakozó nő – gazdagon árnyalt megformálásra bőven marad energiája. Ez a mű foglalkoztatja a legnagyobb apparátust, és ez a produkció nyújtotta számomra a legteljesebb egységet.

A Così fan tutte párjainak alapszíne a fűzöld és a bahamakék. Don Alfonso és Despina érettebb korát, a több élettapasztalatot sötétebb színek fejezik ki. A Così a nők előadása: Wierdl Eszter (Fiordiligi) és Mester Viktória (Dorabella) hangja csodásan harmonizál, az ember akarva-akaratlanul más, összetartozó szoprán-mezzó szerepekben fantáziálja őket. Farkasréti Mária, aki a szürke hétköznapokon hősnőket alakít, remekelt Despina karakterszerepében. Megyesi Zoltán Ferrandója tavaly óta kissé megfakult, és nem vált színesebbé Fátrai János Guglielmója sem.

A napot a Don Giovanni zárta. Két szólamban volt változás. A tavalyi Masetto, Gábor Géza most a Kormányzót játszotta, Masetto pedig Szegedi Csaba volt. A kecskeméti ifjú Háry János (ott ebben a szerepben láttam) jól illeszkedett az összeszokott csapatba. Bretz Gábor Don Giovannija idén még kiforrottabb: jelenkori, nihilista macsó. Az orgánuma pedig egyre tartalmasabb, bársonyosabb. Donna Annaként Fodor Bea méltán aratott nagy, személyes sikert. Hajnóczy Júlia Zerlinája pontos női megfelelője Bretz Giovannijának, zeneileg magabiztosan fölépített, kiváló alakítás.

Kérdés volt tavaly, sokan firtatták idén is, hogy vajh’ mi lesz a produkció sorsa? Nem hiszem, hogy intézményes keretek között túl gyakran lehetne megismételni ezt a verziót. Talán nem is kell, hiszen ez a maraton ünnep. De tény: az ilyesfajta „festákra” nagy szükségünk van, hogy legyen mihez viszonyítani, hogy tudjunk különbséget tenni a bazári cifraság és az értékek egyszerű nemessége között. A többit majd meglátjuk.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely