Szomorú vasárnap, boldog péntek
Megnyitotta kapuit a 2007-es Budapesti Tavaszi Fesztivál, és a kapuban ott várt minket Branford Marsalis kvartettje. Soha rosszabb antrét! Koncertjén egy figyelmes ajándékra is futotta a magyar közönség számára: a Szomorú vasárnap mélyen átélt, megindító előadására.
Branford Marsalis Quartet
március 16., Budapest Kongresszusi Központ
Branford Marsalis Nem kényelmeskedett © R.M Allnutt |
Marsalis szüntelenül fogalmazza társaival azt a fejezetet, amely a nagy jazztörténet-könyvben a post-bop után jön. A műfajt alapjaiban megrengető újdonságot viszont azért sem ígér, mert a tradíciót mérhetetlenül tiszteli – a jazzét és az egyetemes zenekultúráét általában –, és mert már tudja, hogy az igazság odabent van.
A Marsalis Quartet legkiemelkedőbb értéke a négy belső igazság olyan fokú összecsengése, hogy az már-már természetfeletti minőséget mutat. Ha profánabb példát akarnék hozni: nem csodálkoznék, ha a zenészek feleségei féltékenységet éreznének, amikor meghallják, hogy férjük szavak nélkül is mennyire tökéletesen megérteti magát három zenészcimborájával. Ha elgondolom, hogy régebbi koncertbeszámolókban hányszor szóltam lelkendező elismeréssel a muzsikusok összeszokottságáról, reakciókészségéről, a többiek játékára irányuló figyelméről, attól tartok, sokszor túlozhattam, amíg még nem tapasztaltam a Marsalis Quartetben megvalósuló kollektív mágiát. Mindezt annak ellenére érezte a közönség, hogy a BKK koncerthelyszínnek teljesen alkalmatlan, fizikai méretei, akusztikai jellemzői könyörtelenül eltávolítják a produkciót a befogadótól.
A zenekar egy korábbi lemezről ismert Marsalis-darabbal kezdte az estét (a zenekarvezető gyakran utal rá, hogy alkotásai nem egyszer robbanó petárdák, hanem élő és újraéleszthető tüzek), s a többi közt felcsendült Jeff ’Tain’ Watts The Impalerje is: ekkor még inkább a jól elkülönülő téma-szólók-téma szerkezetet követték. Majd megérkeztek a Braggtown igen komoly falatnak bizonyuló, kollektív, szabad improvizációval teli darabjai. Komoly falat hallgatónak és – vélnénk – előadónak egyaránt, a négyes viszont hátborzongató természetességgel játszotta emberpróbáló opusait. Jeff Watts mintha hipnózis alatt állt volna, egy pontot fixírozott a végtelenben, a feje nem is mozdult, miközben felfoghatatlan polimetriákat ütött. Ha megtetszett neki kollégáinak egy-egy motívuma, fülig szaladt a szája, akár egy gyereknek, s rögtön válaszolt is. Calderazzo hol Monk, hol Tyner, hol – a talán néhány évtized múlva e nevekkel egyenrangúként csengő – Calderazzo módjára beszélt a zongorával, támlás székén hanyagul hátradőlve. Revis játéka megsínylette a legalsó hangregiszter komplett hiányát, de biztos hátországot adó tiszta basszusmenetei így is élvezhetőek voltak. Marsalis pedig eleganciáját mindvégig megőrizve fújta mennyezetrepesztő futamait tenoron és szopránon egyaránt.
A koncert legvarázslatosabb szakasza egyrészt egy figyelmes ajándék volt a magyar közönség számára: a Szomorú vasárnap mélyen átélt, megindító előadása, másrészt annak a Purcell-darabnak (O Solitude) az átirata, amely a Braggtownon is hallható a kvartett interpretációjában. Marsalis tiszta, erőteljes, kontrollált, épp a megfelelő mértékben és gyönyörűen egyenletesen vibrált hangja tökéletesen emelte ki a kompozíció drámaiságát. Seress Rezső és Henry Purcell is meghatódott volna, s érezte volna, hogy ugyanaz az ihlető szellem szállta meg a négy 21. századi muzsikust, mint annak idején őket. Mi pedig mindnyájuknak hálásak voltunk.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
Banánhéj-flamenco
Maria Serrano – ahogy méltatni szolták: a flamenco voodoo-királynője – személyében végre egy olyan művésznőt köszönthettünk Budapesten, aki igazán rászolgál a kulturális nagykövet címre. Arra a titulusra, amit – legyünk őszinték – olykor elhamarkodottan biggyesztünk rá egy-egy előadóművészre. Ám minden színpad rejteget banánhéjakat – ezt bizonyította a Millenárison rendezett koncert.
Dallamok erőből
Courtney Pine belép egy harmincemeletes ház liftjébe, megnyomja a 33-as gombot, majd kiszáll a harmincnyolcadikon. Valahogy így igyekszik kitágítani azokat a határokat, amelyeket az általa megszólaltatott stílusok, a társak és saját maga pillanatnyi képességei vagy a befogadó közeg jelenthetnek számára. Kevés kell hozzá, hogy mágusnak gondoljuk őt.
Strauss-panoráma, avagy koncert csukott szemmel
Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Richard Strauss hatalmas életművéből adott nagyszabású keresztmetszet-hangversenyt. A kivitelezés gondossága magasrendű zenei élményt adott, a kiválasztott darabok megközelítése, értelmezése azonban zárójeles megjegyzésekre bíztatta a kritikust.
Szerb rezesek tündöklése és bukása
Marjan Krstic esete tipikus: az ember hiú reményeket fűz egy kissé megkopott kultuszú műfaj új előadójához. Tíz évvel ezelőtt Boban Markovic, a Kocani Orkestar vagy a román Fanfare Ciocarlia által képviselt zene a balkáni kultúra húzóágazatát jelentette. Marjan Krstic bandájáról más jut az eszünkbe. Pillanatkép a szerb színesfém exportkilátásairól.
Nem hamburger: komolyzene
A hamburgi Északnémet Rádió Zenekara - Christoph von Dohnányi vezetésével - Mahler I. szimfóniáját felülmúlhatatlannak tetsző tökéllyel játszotta el. A zenekar nem a leghíresebb együtteseket jellemző rutin-csúcsminőséget képviselte. Miközben hozta az elvárható maximumot, egyedi maradt, Mahler-tolmácsolása pedig olyan etalont állított fel, mely adaptálhatatlan és másolhatatlan.
