Nosferatu-közvetítés 86 év múltán
A közönség feltehetően éretlenebb része is – amelyiket meglepte a Nosferatunak, ennek a korai némafilmnek a koturnusos, túljátszott stílusa – egy idő után hatása alá került, és már alig-alig vihogott. Az orgonánál ülő Wolfgang Mitterer pedig megmutatta, miért kapkodnak érte az európai fesztiválok, színházi és filmrendezők. Nélküle a fiatalok ennyit se tudtak volna befogadni ebből a filmből, a hatásvadászat klasszikusából.
Nosferatu – filmkoncert
Km.: Wolfgang Mitterer (orgona és elektronika)
október 15., Zeneakadémia
Jelenet Murnau filmjéből A hatásvadászat klasszikusa © Gramofon |
Friedrich Wilhelm Murnau (1888-1931) nyilván tudta, hogy miért akarta megfilmesítési engedély hiányában is leforgatni Bram Stoker Drakuláját, ezt a XIX. század végi könyvsikert. 1921-ben ezzel teremtette meg a horrorfilm, azon belül a vámpírfilm műfaját. Számtalan technikai újítást, filmtörténeti szempontból alapvető megoldást vezetett be, a relatíve kicsinyke produkciós költségvetés ellenére vagy talán épp azért. Nyilván az sem véletlen, hogy filmjének A borzalom szimfóniája (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens) címet adta (a neveket és a helyszínt megváltoztatták). Hans Erdmann eredeti filmzenéjét a külön táncelőadással és nagy jelmezbállal kísért premieren teljes zenekar játszotta. A teoretikusként is jegyzett Erdmann zenéjét, mint ahogy a filmet is, azóta „restaurálták”. A Zeneakadémián is a „legújabb” vagyis leghitelesebb változatot láttuk, de nem volt felhőtlen az örömünk, mert a digitális technika egy keveset rakoncátlankodott. Az eredeti film 1967 méter hosszú volt – ez több mint kilencven percnek felel meg. A gondosan dolgozó Murnaunál minden apró részletnek, így a feliratoknak és a film (anyagának kézzel és festékkel történő) kiszínezésének is jelentősége van. A korabeli kísérőzene és ez a fajta színezés ugyanazokat a hangulati és történetbeli pontokat emelte ki.
A német és osztrák díjakkal, európai fesztiválmeghívásokkal elhalmozott osztrák zeneszerző, Wolfgang Mitterer másként közelített a feladathoz, mint Erdmann vagy akár Maresz a saját filmjéhez. Míg a Paris quis dort kíséretét játszó muzsikusok a Millenárison a karmestert figyelték, Mitterer orgonáját szembefordították a vászonnal, hogy lássa a filmet, és ez sok mindent elárul. Már a nyitó főcímnél rákönyökölt az orgona egyik regiszterére, tövig nyomva a pedált, és később sem nagyon adta alább: hangszereivel, az orgonán kívül hi-tec elektronikával élénken, intenzíven – ahogy a műsorlap találóan fogalmazott – „kommentálta” a filmet. Mitterer az orgona üreges, például a barlangbeli akusztikára emlékeztető hangjaira építette kíséretét, és ez meg is felelt a Nosferatu képi világának; a borzalom szimfóniáját, a félelmetesen magas és hosszú árnyakat főleg kitartott, rezegtetett bővített akkordokkal szólaltatta meg. Egyes jelenetekben precízen kidolgozott zenei megoldásokat hallhattunk, de senki se higgye, hogy a szerző egyszerűen kottából lejátszotta öt évvel ezelőtt született művét. Improvizált is, a régi némafilmek zongorakísérőihez hasonlóan. Persze a beprogramozott operatöredékek, drum ’n’ bass alapok, zajbetétek lejátszása komoly felkészülést igényel, hiszen a filmben oly jelentőségteli például a nappalok és éjszakák váltakozása, a természeti erők és tájak ábrázolása, hogy ezeket a struktúrákat pontosan visszaadva kell „kísérni”. Mitterer tudta, hogy milyen elvonatkoztatási szinten marad: nem zörejbrigádként, hanem közvetítőként határozta meg mozgásterét. Különösen szépen vezette át például a sok köztes felirat alatti időket. Úgy vitte a szót, mint a jó sportkommentátor, hosszabban csak a szünetben beszélt.
Sok kiváncsi fiatal ült be a filmre, akik nyilván csak nagyjából sejtették, hogy milyen idegtépő művet fognak látni. Hogy mégsem hagyták idő előtt ott ezt a választékos, művészivé jegecesedett horrort, az nem kis részben a szerényen és odafigyeléssel közvetítő, modern zenéjével a filmet kicsit le is poroló Mitterernek köszönhető.
Zipernovszky Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
Beethoven és a begipszelt kezű karmester
Vannak olyan hangversenyek, amelyekről már messziről – értsd: a műsorból – látszik a tetszeni vágyás szándéka. Ezek a közönségbarát koncertek, amelyek nem kívánják leküzdendő szellemi akadályokkal traktálni hallgatóságukat, inkább kellemes esti szórakozást nyújtanak. A dolog azonban cseppet sem ilyen egyszerű.
Becsületes, vállalható Végzet
Verdi különösen bonyolult cselekményű művével, A végzet hatalmával folytatódott a Művészetek Palotájában a félig szcenírozott operaelőadások sora. Minthogy – az Erkel Színház bezárásával – egy nagy befogadóképességű játszóhellyel kevesebb várja idén a budapesti operabarátokat, ezek a produkciók a jövőben nyilván kétszeresen is fölértékelődnek.
Kelet gyöngyei: magyarok Sanghajban
A sanghaji Buda a „pesti" oldalon van, vagyis a Dunánál többször szélesebb Huangpu keleti oldalán. Tíz évvel ezelőtt a lápos térségen még káposztáskertek sorakoztak, ma a Pudong városrészben Sanghaj legfényűzőbb épületei magasodnak, köztük az Oriental Arts Center, ahol a Budapesti Fesztiválzenekar – a kínai magyar évad keretében – adott koncertet.
Budapesti tiszteletadás Zappának
Három és fél órányi zenével és vagy száz zenésszel ünnepelte Frank Zappa (1940-1993) zsenijét a Budapesti Őszi Fesztivál. A demonstráció a zeneszerzőként kevésbé, fenegyerekként annál inkább ismert rockgitárosról elérte célját, csak éppen a közönség egy részét lemorzsolta a közbeiktatott több mint négy órányi szünet.
Eufória félház előtt
A vásárlóerő és a túlkínálat sajátos dialektikájáról árulkodott a Kölni Rádió Szimfonikus Zenekarának – félház előtt lezajlott – koncertje. Pedig az együttes és a karmester, Szemjon Bicskov is a nemzetközi szcéna elitjéhez tartozik, ráadásul a Richard Strauss műveiből álló látványos (és hangzatos) program első blikkre közönségcsalogatónak tűnt.
