– Igaz, hogy Picasso miatt rúgták ki az iskolából?

– Nagyon felbosszantotta az igazgatót, amikor meglátta az újságban az avantgárd zsenit istenítő cikkemet. Persze az sem javított a helyzetemen, hogy korábban ugyanott, az El Columbianóban illusztrációim jelentek meg, meztelen alakokkal. Mindkettő szentségtörésnek számított, nemcsak a bigottan katolikus iskolában, hanem vallásos öntudatában konzerválódott szülővárosomban, Medellínben is.

– A matadoriskolában talán nem érték volna ilyen megpróbáltatások.

Botero

Fazekas István

 – Ott rendben is ment minden, amíg tizennégy évesen, az első gyakorlati órán nem szembesültem egy morcos bikával. Kapóra jött, hogy épp megörököltem bátyám „kinőtt” ecseteit, festékeit. A bikák és a matadorok végleges helyükre kerültek az életemben. A rajzpapírra.

– Két év múlva pedig közszemlére, egy csoportos kiállítás részeként. Később Bogotába költözött, ahol első önálló tárlata után, alig húszévesen elnyerte az országos művészeti seregszemle második díját. Mit kezdett a váratlan sikerrel?

– Hajójegyre váltottam. Európába, pontosabban Barcelonába utaztam, harmadosztályon. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a teljes elszigeteltségből, amit akkoriban Kolumbia jelentett. Ott a világ művészetének múltja és jelene is csak ritkán bukkant fel, fekete-fehér, életlen reprodukciókon. Nem léteztek szépművészeti múzeumok és művészek, legfeljebb műkedvelő tanárok festegettek ráérős pillanataikban. Gyerekként Gustave Doré illusztrációit böngésztem apám könyvtárában, lestem a spanyol barokktól kölcsönzött angyalokat a gazdagon aranyozott templomokban, azt a döbbenetet pedig a mai napig nem felejtem el, amikor Ciro Mendía költőnél megláttam a falon a Chirico-, Braque- és Picasso-másolatokat.

– Hamarosan Tiziano, Tintoretto, Velázquez és Rubens képeit másolta a Pradóban. Nem bízott már az iskolákban?

– Tanulni akartam, és bár beiratkoztam a madridi képzőművészeti akadémiára, jobb ötletnek tűnt, ha a régi mesterek közül választok magamnak. Ültem a képek előtt, lenyűgözve, és próbáltam ellesni a technikájukat. Ráadásul a lelkes turisták között mindig akadt vevő a képeimre. Aztán áttettem a székhelyemet Párizsba, és a Louvre-ban folytattam a múzeumi önképzést, míg egy könyvesboltban rá nem leltem arra, amit igazán kerestem, a firenzei kora reneszánsz meghatározó alakjának, Piero della Francescának a festményére, amelyen Sába királynője találkozik Salamon királlyal. Azonnal csomagoltam. Két év következett Firenzében, az érzékivé, élettelivé váló reneszánsz bőség bűvöletében. Ott sajátítottam el azt a világlátást, amelyből azóta is építkezem. Egyszerre tanultam hagyományos olajfestészeti technikát és freskófestészetet, másoltam például Giottót, a szabadidőmben pedig körbemotoroztam a reneszánsz egykori központjait, Arezzót, Sienát, Velencét, Ravennát. 

Fazekas István

 – Nem gyötörte honvágy?

– Firenze után hazatértem, de nem találtam a helyem. Az ötvenes évek derekán a kritikusok Párizs nonfiguratív művészeiről áradoztak, az én alakjaimmal pedig nem tudtak mit kezdeni. Mantegna előtt tisztelegve, a művész freskójának felnagyított, átértelmezett figuráival például úgy nyertem meg az 1958-as kolumbiai szemle fődíját, hogy a zsűri a sajtóban kavarodott botrány hatására változtatta meg korábbi, elutasító véleményét. Később, amikor egy mexikói kitérő után több mint tíz évet töltöttem New Yorkban, hasonlóképpen légüres térben dolgoztam, kívülálló státusban. Miért maradtam mégis? Ott kellett lenni, az volt a művészeti világ közepe, de aki akkor, ott nem az absztrakt expresszionizmusban hitt, nem létezett.

– Nem létezett? De hisz a MoMA szinte azonnal az érkezése után megvásárolta Leonardo-parafrázisát, a Mona Lisa tizenkét évesen című képet. Majd sorra jöttek az európai, amerikai és kolumbiai kiállítások. Hogyhogy jó időre mégis felhagyott a festéssel?

– Térbeliségben, úgy éreztem, elértem annak a határára, amit a kétdimenziós vászon engedett. Ráadásul régóta izgatott a szobrászat, azaz egy újabb dimenzió. Mára annyira az életem részévé vált, hogy a nyarakat teljesen a szobroknak szentelem. Ilyenkor elvonulok szobrász feleségemmel, Sophiával a Carrarával szomszédos Pietrasantába, ahol helyben van a legjobb minőségű fekete és fehér márvány, nem beszélve a kiváló öntödékről. Ott született a középkori kisváros bejáratát vigyázó római katonám, de onnan származnak monumentális bronzmadaraim, -macskáim és -lovaim is.

– Amelyek Londonban metróbejáratot őriznek, ideiglenesen benépesítették már a Champs-Élysées-t és a Park Avenue-t, belaktak bogotái tereket, tokiói közparkot és jereváni domboldalt. A festményekkel egyenrangú tagjává váltak a Botero-univerzumnak, amelyet ma terebélyes, kolumbiai figuráiról, fürdőszobában tollászkodó, meztelen asszonyairól, önfeledten dorbézoló férfiairól ismernek. Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy nézői tudtára adja, nem kövér embereket fest. Miért ódzkodik ettől a jelzőtől annyira?

– Mert éppen az ars poeticám lényegét teszi banálissá. Nem egyszerűen felhizlalom a világom szereplőit, hanem a reneszánsz bőségének hatására deformálom őket ilyenné. Arányt és léptéket váltottam: miközben nagyítottam, bizonyos részleteket kicsinyítettem. Egy mandolin rajzolása közben döbbentem rá erre a kettősségre, még az ötvenes években, amikor is úgy értem el az említett bőségesség hatását, hogy apróra zsugorítottam a húrok alatti hangnyílást. Deformáltam, ami a művészet lényege.

– A művészet esztétikai kifejezőereje mellett annak a világot alakító, befolyásoló erejében is hisz?

– Nincs akkora hatalma a művészetnek, hogy kiűzze a kegyetlenséget, az embertelenséget a világból. De azzal, hogy háborúkról, fenyegetettségről tanúságot tesz, legalább nem engedi, hogy azok feledésbe merüljenek. Ahogy Picasso a Guernicában megörökítette az 1937-es bombázást, örökre befészkelte az emberi tudatba az értelmetlen halál rémképét. Én is ezért készítettem egész sorozatot az iraki Abu Ghraib börtönről, ahol néhány amerikai katona halálra kínozta a foglyokat. A képeket sokáig nem is akarták bemutatni az amerikai múzeumok, csak a New York-i galériám és a Berkeley Egyetem vállalta a megrázó szembesítést.

– Kolumbiával szemben sem elnéző. Rendre megfesti a drogbárók hatalmi harcának áldozatait, utcai összecsapásokat, robbantások és tömegmészárlások színhelyeit. Többször veszélybe került odahaza, emberrablással fenyegették, a Medellínnek adományozott köztéri bronzmadarát terroristák robbantották fel. Mindezek ellenére egész műgyűjteményét az ottani múzeumoknak ajándékozta, és bár közel hatvan éve kivándorolt, a legkolumbiaibb kolumbiai művésznek vallja magát.

– New Yorkot sosem festettem, ahogy Párizst sem, ahol lassan negyven éve élek. A fizikai távolság ellenére lélekben sosem hagytam el szülőhazámat. Legyek bárhol, az ott egyszemélyes sziget. Egyszemélyes Kolumbia.

SZABLYÁR ESZTER