Vitatéma lett a győztes mindent visz elvű választási szisztéma felváltása az arányos képviseleti rendszerrel, a határozott idejű parlament meghonosítása, az írott alkotmány szükségessége – megannyi, a brit társadalomban eddig tabunak tekintett kérdés. A hetek óta folyó képviselői költségtérítési botrány kapcsán napirendre került a 12 éve kormányzó Munkáspárt hatalomra jutása után megkezdett, ám megrekedt alkotmányos reformok folytatása. A közvélemény egyre nagyobb nyomást gyakorol, hogy a zártkörű gentlemen's club – ahogy a minap Gordon Brown munkáspárti kormányfő a brit parlamentet nevezte – megnyíljon, és a politika a kiváltságosok helyett a köz ügye legyen. Ám hogy eközben a Westminster-modell darabjaira hullik-e vagy csak átalakul, az a következő hetek, hónapok legizgalmasabb kérdése lehet.
A brit választók egészen mostanáig azt hihették, hogy a képviselők a tekintélyes Westminster több évszázados falai közt feddhetetlenül fáradoznak a köz javáért. Ám a konzervatív Daily Telegraphnak – a hadsereg elit kommandós egységének egykori terrorelhárító tisztje, John Wick által, állítólag százezer font ellenében – átadott dokumentumokból kiderült: a honatyák tekintélyes része, pártállástól függetlenül, szépen megtömte a zsebét közpénzekből.
A köznevetség és közfelháborodás mezsgyéjén mozgó, ám mostanra belpolitikai válsággá terebélyesedett botrány miatt már több képviselő bejelentette, hogy nem indul a következő, 2010-ben esedékes parlamenti választáson. Lemondott – 300 év után először – a parlament elnöke. A kormány módosította a költségtérítési szabályokat, és további reformokat helyezett kilátásba. Közben egy közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek kétharmada előrehozott választásokat akar, negyede pedig – a költségtérítési botrány miatti tiltakozásul – a júniusi európai parlamenti és az azzal egyidejűleg rendezendő helyi választásokon a parlamenti pártok helyett kisebb, akár szélsőséges csoportokra adná a voksát.
Az ügy furcsasága, hogy a honatyák jó része nem követett el tételes jogsértést, csak éppen a szabályok szellemét csúfolta meg. Az alsóház tagjainak alapfizetése évi 64 766 font (mintegy 21 millió forint), ami egy egyetemi tanár éves jövedelmével egyenlő. Ezen felül költségtérítés jár nekik: a vidéki választókörzeti képviselőknek az idén fejenként 24 ezer, a londoniaknak 3 ezer font. A kiadásokat számlával kell igazolniuk; a szabályok bonyolultak, de elég általánosak a rugalmas értelmezéshez. A normába belefér a második lakásra felvett jelzálogkölcsön kamatterheinek megtérítése, a rezsi, de bútorok, híradás-technikai eszközök és élelmiszer is elszámolható. A vezérelv: a költségtérítést a képviselői munka ellátásához nélkülözhetetlen dolgokra lehet igénybe venni. Ehhez képest a Daily Telegraph által közzétett dokumentumok szerint a képviselők szinte minden címen, kutyaeledel-vásárlástól a lakásfelújításig, fametszéstől a fürdőkáddugó beszerzéséig elszámoltak költségeket.
A saját maguk által alkotott és meglehetősen parttalanul értelmezhető törvények ugyanakkor szinte kötelezik a politikusokat a költekezésre. Előírják, hogy mind választókerületükben, mind Londonban tartsanak fenn lakást. Arról viszont már nem rendelkeznek, milyen távolságra kell lennie a választókerületnek a Westminstertől ahhoz, hogy egy képviselőnek második otthonra legyen szüksége. Így nemcsak a vidéki, hanem a fővárosi képviselők is második lakást vásároltak – magánpénzből, de a felújítás és berendezés költségeit már közpénzből fedezték. Ez a lehetőség csak az állandó lakásra vonatkozik, de azt a politikus dönti el, hogy a két otthon közül melyik a családi fészek. Lehet vásárolni egy lerobbant házat, majd felújítani, s ha elkészült, a képviselő felcserélheti a két lakás státusát. Így a másik lakás is felújítható és berendezhető az adófizetők pénzén. Ennél durvább, ha a politikus a közköltségből rendbe hozott második otthont eladja, miután az elsőt lakhelyként regisztráltatta.
Az egyre romló közhangulatot érzékelve valóságos verseny indult a pártvezetők között, ki lép fel szigorúbban saját vétkezőivel szemben. Brown bocsánatot kért, majd messzemenő intézkedéseket helyezett kilátásba, és a júniusi európai parlamenti választások közeledtével elrendelte pártja brüsszeli képviselőjelöltjeinek, hogy támogassák az európai honatyák összes költségelszámolásának nyilvánosságra hozatalát. Ami rálicitál az ellenzéki konzervatívok és liberális demokraták korábbi bejelentésére, mely szerint brüsszeli képviselőjelöltjeik közzéteszik utazási költségeiket és azt, hogy hányszor vették igénybe a napi közel 300 eurós juttatást.
A közvélemény-kutatásokat biztosan vezető ellenzéki konzervatívok pártelnöke, David Cameron a kizárás terhe mellett megtiltotta frakciója tagjainak, hogy a második lakhely fenntartási költségein kívül bármiért költségtérítést igényeljenek, és a választók bizalmának visszaszerzése, a parlament hitelének visszaállítása érdekében a választások azonnali kiírását követelte. Keddi lapzártánkkor Cameron nagy horderejű bejelentésre készül, amelynek legfontosabb eleme a kötött mandátumú parlament meghonosítása, a kormányfői hatalom korlátozása, ami ma még lehetővé teszi, hogy az ötéves parlamenti ciklusban a mindenkori miniszterelnök döntsön a választások kiírásáról. Nick Clegg, a liberális demokraták pártelnöke is kötelezte frakcióját, hogy a második otthon eladásából vagy cseréjéből származó nyereségüket fizessék vissza a kincstárnak.
Mindeközben Brownra saját pártjában is egyre nagyobb nyomás nehezedik a választási rendszer módosítására. A legfőbb riválisának tartott, a párt élén utódjaként emlegetett Alan Johnson egészségügyi miniszter a napokban azzal a javaslattal állt elő, hogy rendezzenek referendumot „a győztes mindent visz” helyébe lépő arányos választási rendszer bevezetéséről, mégpedig a legkésőbb 2010 júniusában kiírandó parlamenti választásokkal egy időben.
Konzervatív kommentátorok viszont a reformblabla helyett új választásokat sürgetnek. Gondolatmenetük szerint a munkáspárti korszak végét jelzi az alkotmányos reformokról szóló fecsegés elburjánzása. „Az alkotmányos reform a politikai osztály pánikgombja. Ha korrupciós botrány merül fel, törje be az üveget, és szólítson fel intézményes változásokra” – fogalmazott például nem kis malíciával Matthew d'Ancona politológus, a Spectator című lap főszerkesztője. Nem kétséges, hogy a munkáspárti kormány első nekibuzdulásában elindította az alkotmányos reformokat, amelyek azonban gyorsan megtorpantak. Ugyanakkor a konzervatívok szerint az az elképzelés, hogy most épp alkotmányos felülvizsgálatra lenne szükség – egy óriási méretű, sehova sem vezető vitára – tévedés. Szerintük egy olyan rendszer, amely gyengítené a választókerületi kapcsolatot és pártlistáktól függne, nem tenné kevésbé korrupttá és elszámoltathatóbbá a képviselőket, éppen ellenkezőleg.
Ellentétes álláspontot képvisel a Guardianban közölt elemzésében Polly Toynbee politológus, író és kommentátor, aki szerint az azonnali választás értelmetlen, mert nem lenne igazi alternatíva, nem volna kiből választani. „Ezt a mohó bagázst hiába variáljuk” – szól a szerző ítélete. Az arányos képviseleti szisztéma bevezetéséért kiálló Toynbee szerint jó, ha egy maroknyi független képviselő képes átvinni a kétpártira kalibrált mai brit választási rendszer akadályait, az emberek ezért már kezdik kapisgálni, hogy pártokra mindenképpen szükség van. „Ha a Munkáspártnak egy csöpp sütnivalója lenne, azonnal látná: a radikális reform az utolsó esélye, hogy visszanyerjen valamit elvesztett hitelességéből” – szögezi le Toynbee. Némiképp eltérő megfontolásból, de más higgadt elemzők is az előrehozott választások ellen érvelnek. Szerintük a költségtérítési botránynál is jobban megrázná a brit demokratikus intézményrendszert, ha egy előrehozott választáson a kutyaeledel elszámolhatóságával kapcsolatos nézetek, nem pedig a válságra adandó válaszok határoznák meg a parlament összetételét.
TÓTH VALI / LONDON
