Magyarország megkezdte a „felzárkózást” Írországhoz, ám a két ország hazai összterméke közti távolság nem a magyar gazdaság gyorsulásával szűkül, hanem azért, mert az ír visszaesés súlyosabb és tartósabb a magyarországinál. Aligha így képzelte ezt az írországi példát előszeretettel emlegető, a magyar gazdaságot pannon tigrisnek tituláló Matolcsy György, az Orbán-kormány és a metaforában a tigrist pumával felváltó Kóka János, a Gyurcsány-kormány gazdasági minisztere.

A vad ábrándoknak nem sok realitásuk volt, a kilencvenes évek második felében az átlagosan csaknem 10 százalékkal száguldó ír gazdaság teljesítményét a magyar egyetlen évben sem közelítette meg. A ma már aranykornak tekintett 1997 és 2001 közötti időszakban a GDP átlagosan 4,6 százalékkal bővült, és ebben két ír jellegű motívum kétségkívül érvényesült: a vámszabad területekre adókedvezményekkel becsábított, exportra termelő külföldi tőke (akkor még) bőséggel talált magának képzett szakembereket. A legfontosabb tényező azonban hiányzott. Az ír gazdasági csodát a parlamenti pártok és a szociális partnerek együttműködése alapozta meg, hasonló, az ország hosszú távú érdekeit szolgáló együttműködésre kormány és ellenzék között Magyarországon a rendszerváltás óta egyszer sem volt esély. Sőt az ellenkezője történt. Az egymásra licitáló pártok, az ír recepttől elszakadva, nem az adómértékek alacsonyan tartására, a közkiadásokkal való takarékoskodásra törekedtek, hanem állami osztogatással igyekeztek minél több voksot megszerezni.

HVG

Magyarországot a válságban elsősorban külső adóssága tette fenyegetetté. Nem lévén tagja az euróövezetnek, a forintra meg-megújuló, leértékelődésére játszó spekulatív nyomás nehezedett, ami a külföldi valutában eladósodott háztartások ezreinek, netán maguknak a bankoknak a becsődölésével fenyegetett. E kényszerhelyzetben a kormánynak nem volt választása, a nemzetközi pénzpiacok bizalmatlanságának csillapítására az államháztartás hiányát kontroll alatt kellett tartania. A pénzügyi stabilitás megőrzése a nemzetközi recesszió elmúltával még fölöttébb jól jöhet; feltéve, hogy az új kormányt nem csábítja el a fiskális lazaság lidércfénye. Az államadósság változatlanul hatalmas, ám 2010-ben és az azt követő években Magyarország már nem fog kilógni az újabban orbitális hiányokat produkáló uniós és euróövezeti tagállamok sorából. A forint – remélhetőleg mérsékeltnek megmaradó – leértékelődésével, az adó- és járulékterhek csökkenésével a magyar gazdaság versenyképessége is javulhat, legalábbis regionális riválisaival szemben.

Bár számottevően csillapodtak, a pénzügyi kockázatok nem múltak el maradéktalanul. A magyar állampapírok a hitelminősítők rangsorában a befektetői kategória alsó sávjában maradtak, az írek – a negatív tendencia dacára – három fokozattal jobbak. A prognózisok szerint a gazdaság jövőre sem bővül, a munkanélküliség valószínűleg tovább nő, és a szociális feszültségeket sem volna illő alábecsülni. Mivel az államháztartás viszonylagos egyensúlyát csak súlyos megszorítások árán lehetett fenntartani, nagy a kísértés a lazításra – amit a nemzetközi elemzők újabban a fő kockázati tényezők között emlegetnek.

FARKAS ZOLTÁN