Az örök kínzó kérdés: mi történik a halálunk után? Magyarázat bőven akad, hiszen az emberiség története során számos elképzelést alkotott, de ezek közül egyikről sincs tapasztalatunk. Sok vallás állítja, hogy a földi élet után egy másik jobb- vagy öröklét következik. Senki nem bizonyította, és a dolog – természetéből adódóan – talán nem is bizonyítható.

Nagyon egyetértek Stephen King gondolatával:

"A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát."

Tudjuk, milyen, ha megégetjük a kezünket, ha fáj a fogunk, vagy megcsíp egy szúnyog. Azt is ismerjük, milyen egy pofon vagy az elesés fájdalma. Voltunk már vizsgahelyzetben, éltünk meg szerelmi csalódást és veszítettünk el szeretett személyeket magunk körül. De soha nem fogjuk megtudni, milyen lesz meghalni, és mi történik velünk az után.

Szerintem nem is érdekes. Akkor már úgysem fogjuk érzékelni, hisz megszűnünk létezni abban a formában, amelyben a tapasztalás által nyert információk, az érzékek és érzelmek birtokában lennénk. Az ember talán az egyetlen lény, amely a halála tudatában éli le az életét, éppen ezért félti. Persze ez nem tudatosul nap mint nap, pedig valószínűleg szinte minden egyéb félelmünknek ez lehet az alapja.

Az elmúlással foglalkozó pszichológiai szakirodalom az utóbbi időben számos kutatással gyarapodott. Nem véletlen, hiszen modern világunkban, ahol a csapból is a hosszú, boldog élet ígérete folyik, az emberek többsége nem szeret szembesülni a halállal. A haldoklás folyamata orvosi kérdéssé, az egészségügyben ellátandó feladattá minősült, a családok nagy része nem tud, vagy nem is szeretne segíteni a haldoklónak a végső időszakban.

A téma sokszor tabu, rengeteg elhallgatás és elfojtás övezi. A mindennapokban kevés szó esik róla, és a felnövekvő nemzedék csak akkor találkozik vele, amikor a családon belül vagy a rokonságban bekövetkezik. Manapság, amikor a pácienseimmel felmerül saját haláluk témája, szinte kivétel nélkül mindenki azt mondja, nem maga a halál vagy az élet végessége az, ami félelmetes a számára, hanem az oda vezető út.

A halállal foglalkozó kutatások ugyanerre a megállapításra jutottak. Az emberek többsége a meghalás folyamatától fél leginkább. Nincs ismeretük arról, hogy haldoklás közben mi történik az emberrel, mi zajlik a lelkében, felszínesek az információink arról, hogy a kórházban milyen körülmények között halnak meg sokan.

Nem véletlen, hogy az eutanázia kérdése mennyire foglalkoztatja a társadalmakat. A legtöbben félnek a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól és az egyedülléttől. Mindez érthető módon erősíti az amúgy mindenkiben természetesen jelen lévő halálfélelmet. Akik együtt voltak szeretteikkel az utolsó időszakban, vagy tanúi voltak az eltávozásuknak, sokkal nyugodtabban néznek a saját majdani haláluk elé.

A halálfélelem életszakaszonként más formában jelentkezik

Egy serdülő vagy ifjú felnőtt még távolinak látja, kevéssé foglalkoztatja saját halálának gondolata, ilyenkor inkább a szülők és a szeretett személyek elmúlásától való félelem munkál, néha extrém formában. Számos 18-20 éves fiatallal beszélgettem arról, hogy időszakosan úrrá lesz rajtuk a szüleik elvesztésétől való félelem, ami lehangolja őket, és bűntudatot is okoz.

Egyszer egy fiatal lány így fogalmazott:

"Biztos tök beteg dolog, de gyakran gondolok arra, mi lesz velem, ha anyu meghal. Nem az, hogy megbetegszik, hanem meghal. Ez nem valami kényszeres gondolat, hanem egy mélyen eltemetett félelem, ami néha rám tör. Az a legrosszabb, hogy nem merem vele megbeszélni, nehogy azt higgye, a halálát kívánom. Ez pedig nagyon rossz, mert annyira szeretném elmondani neki, mennyire fontos nekem, és hogy vigyázzon magára."

Végül abban maradtunk, hogy nyugodtan beszéljen erről az anyukájával, hiszen azt ő is tudja, hogy a depressziója miatt vannak felerősödő félelmei, az pedig, hogy nagyon szereti, teljesen oké. Ezért egy anya sem haragudna. Végül egy családterápiás ülésen hoztuk fel a témát, és körbejártuk minden oldalról. Így a lány is megnyugodott, és azóta nyíltabban mer beszélni édesanyjával a gondolatairól. Számára még ijesztő volt a halál, a saját anyja halálának gondolata, és nem tudta, hogy az édesanyja már egy másik életszakaszban tart, amelyben nyugodtan beszélgethetnek minderről.

Idősebb korban, főképpen az életközépi időszakban, megváltozik a halálhoz való viszonyulás. Van, aki ekkor fogadja el, főleg, ha már voltak veszteségei, de az is előfordul, hogy ebben az időszakban erősödik fel a félelem. A szülők elvesztésével pedig végképp realizálódik, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Idősödve enyhül a halálszorongás, és csak akkor kap erőre, ha egy betegség figyelmeztet rá. A jó egészségi állapotú idősek – szerencsés esetben – boldog derűvel élik a mindennapjaikat, mert a hosszú távú jövőtől már nem várnak sokat, de megtanulták kiélvezni a pillanat adta örömöket.

Hatékony módszerek a halálfélelem ellen régen és most

HVG Könyvek

Az ember számos megküzdési módozatot fejlesztett ki saját halálfélelme ellen. Régen, amikor az életet sokkal spirituálisabb szinten élték, közelebb álltak a természethez, az évszakok váltakozásához, az emberi kéz alkotta eszközök használatához, a születéshez, az egyes életciklusok természetes változásaihoz, a szexualitáshoz és az elmúláshoz is.

Mára mindebből tankönyvi tudás, tanulmányi kirándulások és félelmek maradtak. Félelem régen is létezett, de az elfogadás, részben a megfelelő rítusoknak hála, sokkal természetesebben alakult.

Az idők folyamán a vallásosság igen erős megküzdési stratégiának bizonyult. A világi élet szenvedéseinek elviselésében és az elmúlás elfogadásában a túlvilági élet reménye nagyon sokat segít. Minden vallási irányzatnak van magyarázata és pozitív „jövőképe” a halált illetően.

Szintén hatékony „módszer” az élet értelmessé tétele. Azok, akik igyekeznek minél tartalmasabb életet élni, minél több élményt és tudást szerezni még idősebb korukban is, szintén jobban viselik a halál gondolatát. Azok a kollektív megküzdési mechanizmusok, amelyek végső soron az emberiség szolgálatában állnak – egészségügyi ellátások, élet meghosszabbítása, környezetvédelem, a biztonságos környezet megteremtése, erőszak- és háborúellenesség –, mind-mind azt célozzák, hogy az elmúlásig megtett út értelmet kapjon.

Egyéni szinten is működnek hasonló, modern megküzdési technikák: a halállal való professzionális foglalkozás, önkéntes hospice, haldoklók ápolása. Mindegyik esetben a ma már az élettől teljesen eltávolodott halál megismerése, elfogadása lehet a tudat alatti motiváció.

Az életben több olyan időszakon is keresztülmegyünk, amikor természetes módon felerősödhet a halálfélelem. A praxisomban sok olyan édesanya fordul meg, akinél más panaszok mellett szó esik arról, hogy időnként halálfélelem fogja el. Nemrég egy szorongásos zavarral küzdő huszonnégy éves anyuka mesélte el, hogy amióta megszületett a kislánya, aki most kétéves, gyakran eszébe jut, főleg, ha a híradóban lát valami hasonló sztorit, hogy mi lesz a kislányával, ha ő netán meghal.

Nincs ezzel egyedül. Sokan nem is magától az elmúlástól félnek, hanem azokat a szeretteiket féltik, akiknek hiányozni fognak, akiknek szükségük van rájuk. Ez teljesen természetes érzés, nem pszichés probléma, amellett persze, hogy nem kellemes ilyesmire gondolni. Ismerek olyan idősebb szülőpárt, akiknek már felnőtt, önmagáról gondoskodni nem tudó, sérült gyermekük van. Azért könyörögnek mindennap, hogy a gyermekük ne maradjon egyedül. Halálfélelmük a beteg gyermek védelme miatt állandósult.

Az elmúlás gondolatát felhozhatja a médiában tálalt hírek özöne, amelyek tragédiákról, közlekedési balesetekről szólnak, vagy az is, ha egy ismert ember halálát jelentik be. A pandémia is mindannyiunk eszébe juttatta olykor, hogy „mi van, ha éppen ez a vírus”, „lehet, hogy épp most...”. Kollektív halálfélelem, és vele együtt kollektív gyászélmény (a korábbi életformánk elvesztése) is lezajlott a népességben, ami mára, részben az oltásoknak köszönhetően, valamelyest csitult.

Fogadjuk el tehát, hogy nincs élet félelem nélkül, de nincs félelem, amivel ne vehetnénk fel a harcot! Sőt, a félelmeink akár az önismeretben is segíthetnek.

A fenti cikk Belső Nóra Félelem, szorongás, pánik című könyvének szerkesztett részlete.

FÉLELEM, SZORONGÁS, PÁNIK – HOGYAN TALÁLJUK MEG A KIUTAT? Az egészséges félelmekről, traumákról, valamint a pszichés zavarokról és a megküzdésekről is beszélgetünk Dr. Belső Nóra pszichiáterrel április 20-án, a következő HVG Extra Pszichológia Szalonon, a Marczibányi Téri Művelődési Központban. A részletekért kattintson ide.

HVG Extra Pszichológia