El tudom képzelni, hogy egy mozaikcsaládban konfliktusok lehetnek az elvált szülők közt, például azért, mert maradtak bennük sebek, vagy mert esetleg egy harmadik fél miatt mentek külön. Ezt megértem. Azt viszont sajnos nem tudom megérteni, amikor felnőtt emberek, akik úgy döntöttek, hogy külön folytatják az életüket, felhasználják a gyereküket egymás ellen bármilyen sérelem megbosszulására.

Nálunk nem egy harmadik fél miatt lett válás, hanem azért, mert a kapcsolatunk kihűlt, és azt gondoltuk, sokkal rosszabbat teszünk mindannyiunknak, ha együtt maradunk, akár csak a gyerek érdekeire hivatkozva. Én hoztam meg a döntést, de a férjem részéről sem volt ellenállás.

Mivel szerettünk volna úgy válni, hogy abban a lehető legkevesebbet sérüljön mindenki, de főleg a gyerekünk, ezért felkerestem egy gyerekpszichológust. Ő azt mondta, ha valóban úgy érzünk, ahogy, akkor Lucának is jobbat teszünk, ha különválunk. A pszichológus abban is megerősített, hogy sok felnőtt épp az ő kanapéján meséli el, mennyire stresszelte a szülei kapcsolata, és azzal tették volna neki is a legjobbat, ha elválnak.

Ha két ember együtt él tizenhat évig, és van közös gyerekük, majd úgy döntenek, hogy vége, mert megszűntek férfi-nő párosként létezni a kapcsolatban, akkor kutya kötelességük tiszteletben tartani az együtt megélt éveket és a gyerekük érzéseit. Attól, hogy mi elváltunk, a gyerek nem veszítheti el egyik szülőjét sem.

Első perctől fogva úgy álltunk hozzá, hogy a gondolkodásunk, a szavaink, a viselkedésünk a lehető legkevesebb sérülést okozza Lucának. Azt gondolom, nekünk ezt sikerült megvalósítani. Aktívan jelen vagyunk mindketten Luca életében, és mondhatom, hogy a volt férjemmel nagyon jó a kapcsolatunk.

A kölcsönös tisztelet alapvető

Öt éve élünk így. Ebben persze sok munka van, de a legalapvetőbb: a kölcsönös tisztelet mindvégig megvolt köztünk. Van egy kiszámítható, de rugalmas rendszer, amelyben megállapodtunk, és ahhoz tartjuk is magunkat. Mindenki tudja, ki hol van, ettől függetlenül Luca, aki időközben tizenöt éves lett, szabadon jön-megy a szülei közt, amikor csak akar.

A munkám miatt előfordul, hogy egyeztetnünk kell, mert valami változik, vagy valaki elutazik, de ez nem okoz problémát. A volt férjem is a családunk része. Az a helyzet, hogy én nem is tudtam volna másfajta válást elképzelni. Luca apukája szinte olyan, mintha a testvérem lenne, vagy egy közeli rokonom.

A válásunk után eltelt majdnem egy év, mire új párkapcsolatom lett nekem is és a férjemnek is. Mindannyian elfogadtuk az új partnereket, ez nem okozott problémát. Az én párom népes családdal rendelkezik, akik kifejezetten boldogok, hogy Roberto talált egy olyan társat, akivel leélheti az életét, és még egy unokát is kaptak Luca személyében. Fontos megjegyezni, hogy Robi soha nem akart Luca „új apukája” lenni.

Miért is akart volna, amikor van neki egy apja, méghozzá nagyon jó apja. A párom szokta mondani, hogy ő Robi bácsi, aki baráti kapcsolatban van a gyerekemmel, fontos személy az életében. Az új partnernek tehát lett helye a családban, anélkül, hogy bárkinek a helyébe kellett volna lépnie.

“Törekszem arra, hogy én hozzam meg a döntéseimet”

Tudom, hallottam róla, hogy vannak családok, ahol a szülők, anyós-após is beleszólnak a felnőtt gyerekeik életébe, tanácsokat adnak, megsértődnek, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnék, de ez nálunk nem fordulhatott volna elő. Ez az én életem, én vállalom érte a felelősséget. Nyilván meghallgatok tanácsokat olyanoktól, akiknek adok a véleményére, de törekszem arra, hogy én hozzam meg a döntéseimet.

Négyéves korom óta vagyok közszereplő, egyértelmű, hogy kaptam hideget-meleget, amikor elváltam, de őszintén szólva nem foglalkozom olyan emberekkel, akik semmit nem tudnak az életemről, mégis véleményt nyilvánítanak. Gyerekkorom óta végigkísér az ítélkezés, de miért foglalkozzak ezzel, ha tudom, hogy nem is ismernek.

Mi ítélkeznivaló van azon, ha két ember úgy dönt, hogy külön folytatja az életét? Ezt az elvet magamra is igaznak tartom. Ha azt látom, hogy egy barátom boldog, még ha esetleg nem értek egyet a választásával, akkor is örülök neki. Egyébként is igyekszem magam távol tartani az ítélkezéstől. Még magunkat is alig ismerjük, honnan vesszük a bátorságot, hogy mások életét véleményezzük?

A lányom önálló egyéniség, egy individuum. Hogy rátelepedjek vagy megmondjam, mit csináljon, az fel sem merül, inkább tanácsot adok neki. Azt gondolom, itthonról olyan látásmódot kap, ami felvértezi az élettel szemben anélkül, hogy irányítanám. Szerintem épp elég tapasztalatot szerez abból, amilyen modellt lát maga körül, ahogy mi élünk.

Miért működik?

Ha elgondolkodom azon, hogy mitől működünk ilyen kiegyensúlyozottan, annak ellenére, hogy mozaikcsalád vagyunk, akkor először az jut eszembe, hogy sok minden függ az ember természetétől. Szerintem a hasonló emberek vonzzák egymást. Biztos szerencsés is vagyok, mert a volt férjemmel megmaradt a jó viszony. El sem tudom képzelni azt a helyzetet, amikor mi nem számíthatunk egymásra. Robival együtt családként állunk mellette, segítenénk neki, ha bajban lenne, és ez fordítva is így van.

Az is hatalmas szerencse, hogy megtaláltam a világ legszabadabb emberét, aki ebben a beszűkült világban meg tudta őrizni a nyitott gondolkodását. Talán azért találtunk egymásra, mert én is hasonló vagyok, de ezt fel kellett szabadítani bennem, kisebb-nagyobb sikerrel tudok már így gondolkozni. Ezt próbálom átadni a lányomnak is.

Családi kirakós

HVG Könyvek

Nekünk itthon, Magyarországon nagyon kevés az élő rokonunk, de Roberto révén Luca kapott egy harmincöt fős igazi olasz családot. Így neki is lehetősége van megismerni egy másik kultúrát, más szokásokat, más látásmódot, temperamentumot. Amikor csak tudjuk, visszük magunkkal, hogy ne szemellenzős módon gondolkodjon a világról vagy akár csak a családmodellről. Szerintem ez a legtöbb, amit egy szülő adhat a gyerekének.

A mozaikcsalád ma már nem rendkívüli dolog. A baráti körömben azt látom, hogy ezek a kapcsolatok jól működnek. Mégpedig azért, mert a szeretet és a kölcsönös tisztelet mozgatja őket. Akik jól tudnak válni, azok meg tudják tartani a közelséget. Persze valamennyi sérülést okoz egy válás, de nem mindegy, milyen mértékűt. Ha a sérülés minimális, akkor később begyógyul. Ha a gyerek megtapasztalja, hogy apu és anyu továbbra is ott vannak, annak ellenére, hogy elváltak, viszont bejött egy olyan új ember az életébe, aki szereti őt és az anyukáját is, amivel ő is kap új impulzusokat, akkor ez feldolgozható.

A fenti cikk Megyeri Zsuzsanna Családi kirakós című könyvének szerkesztett részlete. A kötet interjúalanyai ‒ köztük Ábel Anita, Kovács Patrícia színészek, Hadas Kriszta és Kun Zsuzsa újságírók, Sárközi Ákos séf ‒ őszintén mesélnek felbomlott és újrarendeződött családjaikról, bizonytalanságaikról, kudarcaikról, aggodalmaikról, örömeikről és sikereikről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.