A félreértések elkerülése végett ebben a cikkben a műanyagszennyezésről lesz szó: arról, hogy megakadályozhatnánk a műanyag folyókba és óceánokba kerülését. Nem lenne jó ötlet teljesen száműzni a műanyagot az életünkből. Egyes területeken mindenképpen meg kellene tartanunk. A többinél pedig mérsékelhetnénk a használatát, és találhatnánk alternatívákat.

Ne eresszük el a gazdag országok grabancát!

Könnyű lenne a műanyagszennyezéssel kapcsolatos felelősséget az alacsony és közepes jövedelmű országokra hárítani, mondván, a műanyaghulladék nagy része tőlük kerül az óceánokba. De ne intézzük el ennyivel a gazdag országokat. Ők többféleképpen is hozzájárulnak a műanyagszennyezés problémájához. Azonnal abba kell hagyniuk a műanyaghulladék exportálását, kivéve, ha kötelezettséget vállalva pénzt áldoznak arra, hogy az érintett országokban megfelelő módon kezeljék a szemetet.

Bár a műanyaghulladék-kereskedelem megszüntetésével nem oldanánk meg a szennyezés problémáját, akkor is gyorsan megvalósítható eredményről beszélünk. Nem beszélve az elvi megfontolásról, miszerint a szegény országok nem lehetnek a gazdagok szemétlerakói.

Fektessünk be több pénzt a hulladékkezelésbe!

A műanyagszennyezés megszüntetéséhez nem kell csúcstechnológiájú Tesla-szerkezet vagy magfúziós áttörés. Egyszerűen a hulladékkezelésbe kell befektetni. Ha minden országban olyan hulladékfeldolgozási rendszer működne, mint amilyen a gazdag országokban, szinte semennyi műanyag nem kötne ki az óceánokban.

Minden országnak olyan szemétlerakókra lenne szüksége, amelyek felül zárhatók, hogy ne kerüljön ki belőlük hulladék. Hatékonyan működő rendszerek kellenek a megavárosok több ezer utcájáról származó szemét gyűjtésére és tárolására. Olyan újrahasznosító rendszerekre és központokra van szükség, amelyekben a műanyagok ténylegesen megkezdhetik következő életüket.

A hulladékkezelés gyakorlatát nem lehet vonzóvá tenni. Egyszerűen szemétszedésről van szó. Minden országnak számos égető problémával kell megküzdenie, így pedig nehéz meggyőzően érvelni amellett, hogy kukák és szemétlerakók létesítésébe fektessen. Pontosan ezért állt elő a jelenlegi helyzet.

Az életszínvonal sok országban viszonylag rövid idő alatt megemelkedett. Rengetegen költöztek nagyvárosokba, ahol megnőtt a fogyasztásuk, egyre több műanyag terméket vásároltak. Ami persze bizonyos szempontból jó hír: eszerint egyre többen gazdagodnak meg és élnek magasabb színvonalon. Csak közben a hulladékkezelés ügye háttérbe szorult.

Bizonyos értelemben hasonló a helyzet, mint a levegőszennyezés esetén. Az emberek prioritásai megváltoznak az életminőségük fejlődésével. Egy darabig még hajlandóak elfogadni, hogy adott esetben sok szemét veszi körül őket. Aztán eljutnak arra a pontra, hogy műanyaghulladéktól mentes partszakaszokat és folyókat szeretnének. Elvárják, hogy a helyi önkormányzatok gondoskodjanak városuk hulladékának összegyűjtéséről és tárolásáról. Miután pedig ez megvalósul, nem kerül műanyaghulladék az óceánokba. Ennyire egyszerű.

Az alacsony és közepes jövedelmű országok felgyorsíthatják az imént említett folyamatot, ha mielőbb több pénzt fektetnek a hulladékkezelésbe. A gazdag országok pedig anyagi támogatást nyújthatnak nekik ehhez.

Hasznosítsuk újra a műanyaghulladékunkat?

Szinte bárkit megkérdezhetünk arról, hogy ő maga mit tesz „a bolygónk megmentése érdekében”, mindenki azt fogja válaszolni, hogy „újrahasznosítok”. Sokan azt hiszik, hogy az újrahasznosítás nagyban befolyásolja karbonlábnyomuk méretét. Valójában azonban alig valamit számít.

Hogy miért nem gyakorol akkora hatást az újrahasznosítás, mint képzeljük? Először is azért, mert nem történik meg magától, mintegy varázsütésre. Energiabefektetést igényel, ennek pedig ára van. Ez gyakran kicsivel kevesebb, mint amennyi az új műanyag előállításához szükséges, úgyhogy valamennyit spórolunk vele, de nem annyit, mint amennyit szeretnénk.

Az újrahasznosításra vonatkozó elvárásaink is magasak. Azt gondoljuk, hogy egy vizespalackból egy másik vizespalack lesz, és ez a reinkarnációs folyamat újra és újra lejátszódik. De így is csak késleltetjük azt, hogy a műanyagot hulladékként lerakjuk valahová. Végezetül, a műanyag felhasználásával történő gyártás – különösen az egyszer használatos termékeké – olyan hatékony, hogy ennek fényében a régi holmik újrahasznosítása sokkal kevésbé érződik vonzónak. Más anyagokhoz képes a műanyagból való gyártás gyakran alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátással járó folyamat.

Nem szeretném elvenni senki kedvét az újrahasznosítástól. De nem áltatom magam azzal, hogy így fogjuk megmenteni a bolygót. Tehát mindenkinek azt tanácsolom, hogy hasznosítson újra, amit csak tud. De ha valaki csak ezzel tesz a környezetért, akkor inkább ne elégedjen meg ennyivel.

Várjunk el több együttműködést és innovációt az ipar képviselőitől!

Az újrahasznosítás globális szinten részben azért olyan alacsony mértékű, mert általában nem valami költséghatékony az országok számára. Az újrahasznosítás céljából összegyűjtött műanyagok gyakran egészen különbözőek. Vannak köztük újrahasznosíthatók, de olyanok is, amelyek nem azok. Emellett az újrahasznosítás folyamatában időnként szennyeződésre kerül sor, és sok pénzbe kerül elvégezni a takarítást.

Az ipari szereplők pedig – akik előállítják magát a műanyagot és a műanyagot tartalmazó termékeket – nem könnyítik meg a helyzetet. Hatalmas mennyiségekben gyártják a műanyag termékeket, gyakran különböző műanyagféléket kombinálva. Aztán a „mi” dolgunk – úgy értem, az egyéneké, a helyi közösségeké és önkormányzatoké – kialakítani az infrastruktúrát és a rendszert a műanyagok kezelésére.

A kormányoknak nagyobb nyomást kellene gyakorolniuk az ipar szereplőire, és szigorúbban kellene szabályozniuk a tevékenységüket. Az ipari szereplőknek pedig áramvonalasabbá kellene tenniük az általuk felhasznált műanyagot. Minden műanyagnak újrahasznosíthatónak kellene lennie. Az ipari szereplőknek be kellene fektetniük kémiai alapú újrahasznosítási eljárásokba, amelyek segíthetnének egyszer és mindenkorra rendezni a problémát.

Mindeközben pedig anyagi támogatást kellene nyújtaniuk a helyi közösségeknek ahhoz, hogy azok kiépíthessék a műanyaghulladék kezeléséhez szükséges infrastruktúrát.

Szigorítsuk a műanyaghasználat szabályozását a halászati iparban!

Az óceánokba kerülő műanyag nagyrészt a szárazföldről származik. Ám az óceánok egyes részein összegyűlő műanyagok nagyobb része tengeri eredetű. Amikor Charles Moore kapitány áthajózott a nagy csendes-óceáni szemétszigeten, valószínűleg több halászhálót és kötelet látott, mint műanyag szívószálat és kóláspalackot.

Ezt a problémát meglehetősen egyszerűen megoldhatnánk. Földünk óceánjai nem szabad vadászterületek – legalábbis jogi értelemben nem. A kereskedelmi célú halászat a legtöbb országban engedélyköteles. Gyakran kvóták szabályozzák, hogy a halászhajók mennyi halat foghatnak ki. Alapszintű GPS-technológia használatával nyomon követhetjük, mikor merre járnak.

A megoldás tehát kézenfekvőnek tűnik: valaki ellenőrzi, mennyi eszköz van egy hajón induláskor, és ezt aztán összevetik azzal, mennyi van rajta a visszatéréskor. Akik útközben elvesztettek vagy egy vihar során vízbe ejtettek, netán szándékosan hátrahagytak köteleket, hálókat és horgászzsinórokat, azokat jókora pénzbírsággal kell sújtani, vagy átmenetileg, vagy akár végleg el kell venni tőlük a működési engedélyüket.

Vagy használhatnánk a jutalmazáson alapuló megközelítést. A halászokat ösztönzőkkel motiválhatnánk arra, hogy hozzák vissza a nyílt vízen talált műanyaghulladékot. Nemcsak a sajátjukat, hanem bármit, amit útközben találnak.

A fenti cikk Hannah Ritchie adattudós Ez nem a világvége című könyvének szerkesztett részlete. A kötet elkészülését az I-Tango – Gartner Bulgaria and Hungary támogatta. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.