Árnyékban épült birodalom: Hogyan működik a strómanrendszer Magyarországon?

A stróman kifejezést a magyarok azokra az egyénekre használják, akik valaki más nevében cselekednek. A 2010 után elterjedt korrupt struktúra egy tudatosan létrehozott összetett rendszer. Jóllehet Orbán és a szövetségesei majdnem abszolút hatalmat tudhatnak magukénak, olyan intézkedéseket hoztak, hogy a korrupciós ügyleteik törvényesnek tűnjenek. Továbbra is azon voltak, hogy Magyarország demokráciának, ne pedig autoriter rendszernek látszódjon, mert az ország így maradhat az Európai Unió tagja és nyerheti ki belőle a közösség erőforrásait.

Az Orbán-kormány a „korrupciós politikája” részeként nem engedélyezi, hogy a korrupt elit tagjai olyan kétes projekteket hajtsanak végre, amelyek nem járnak tényleges munkavégzéssel. Bár néha átcsúszik néhány furcsa projekt a rendszeren (mint például a fák nélküli koronasétány), az alapelv azonban az, hogy ténylegesen megépülnek az utak, hidak, épületek – csak éppen sokkal magasabb áron, mint a normális piacgazdaságban. Ezeknek a túlárazott fejlesztési projekteknek a nagy részét teljes mértékben vagy részlegesen EU-forrásokból finanszírozzák.

Az EU-tisztviselők tisztában vannak ezzel, ám a 2010-es években az EU-nak nem volt eszköze ahhoz, hogy igazságos és átlátható erőforrás-elosztást hajtson végre a tagállamokban. Az efféle korrupciós ügyletekben ritka a készpénzcsere, amely a 2010 előtti korszakban még széles körben elterjedt gyakorlatnak számított. Ehelyett legális szerződéseken keresztül vonják ki a pénzt, amihez nagyszámú, látszólag tiszta vállalatra van szükség. Ez a fő oka annak, hogy ebben a foglyul ejtett rendszerben megjelent a stróman típusú közvetítés.

A közvetített korrupció ezen formájában a gazdasági stróman a fedőcég formális tulajdonosa vagy vezetője, ám mindig egy titkos tulajdonos vagy árnyékigazgató nevében cselekszik, aki általában hivatalosan nem kapcsolódik a szervezethez.

Hogyan működik a strómanrendszer Magyarországon?

Az egyik utolsó igazán befolyásos oligarcha, Simicska Lajos a miniszterelnökkel való 2018-as szakítása előtt olyan ügyesen rejtőzött el vállalatai mögött, hogy hosszú évekig egyetlen céges iratban sem merült fel a neve. Fénykorában ez a birodalom annyira szövevényes volt, hogy még cégügyekben jártas szakemberek sem látták át a kereszttulajdonlások útvesztőjét.

Magyarországon többfajta szervezetet használnak fedőcégként. Kisebb jelentőségű projekteknél betéti társaságokat (bt.) és a korlátolt felelősségű társaságokat (kft.). A nagyobb tőkebefektetéseket igénylő projekteket gyakran zártkörűen működő részvénytársaságokba (zrt.) szervezik.

A strómancéghálózat csúcsán általában vagyonkezelők állnak, melyeken keresztül a tényleges tulajdonosok tudják ellenőrzésük alatt tartani a rendszert. A Simicska-birodalom magját például öt vagyonkezelő cég alkotta. A 2020-as évektől a valós tulajdonosok elrejtésének meghatározó formájává a NER-ben a magántőkealapok váltak.

Sok társadalomtudós a hús-vér alkalmazottak, valódi irodák, tényleges működés és vagyon nélküli fedőcéget papíron létező vállalatnak (shell company) nevezi. Ez a legtöbb fiktív offshore társaságra igaz is. Miután azonban áttanulmányoztam 225 újságcikket, amelyek mindegyike 2007 és 2014 között bejegyzett fedőcégekkel kapcsolatos történetekről szól, arra a megállapításra jutottam, hogy a hazai társaságok esetében nem mindig helytálló ez a megnevezés.

Magyarországon számtalan fedőcég folytat tényleges működést. Az üres fedőcég (empty shell) kategóriáját arra a vállalatra használom, amely csupán gazdasági eszköz (nem működő társaság) egy korrupciós tranzakcióban, és nem folytat tényleges működést (ám ettől függetlenül stróman közreműködését igényli).

Az üres fedőcégekkel szemben élő fedőcégként (live shell) határozom meg azt a vállalatot, amelyben tényleges működés és valós kereskedelmi tevékenység zajlik, csak éppen a cég korrupt célokra lett átalakítva. Az élő fedőcég működő entitás, amelyet hivatalosan egy gazdasági stróman képvisel, de egy árnyéktulajdonos irányít.

Előfordul, hogy az üres fedőcégek tulajdonosi vagy ügyvezetői posztjának betöltésére társadalmi szempontból marginális helyzetben lévő egyéneket – hajléktalanokat, menekülteket – választanak. Ezek az emberek viszonylag csekély ellenjuttatásért cserébe hatalmas kockázatot hajlandóak vállalni. Az is jellemző, hogy számos papíron létező társaságnak egyazon munkanélküli vagy nyugdíjas egyén a tulajdonosa, és a gyakran lerobbant külvárosi lakóhelye több tucat vagy akár több száz vállalat „székhelye”.

Kockázatvállalás szempontjából a stróman tölti be az „áldozati bárány” szerepét az oligarchákkal szemben. Ha rosszul alakulnak a dolgok, ő felel a fedőcég adó-, bér- és hiteltartozásért, míg a valódi tulajdonos védve van. Számos példa van arra a helyzetre is, amikor a stróman komplex alvállalkozói struktúrába beágyazott cége csődbe megy, és nem tudja kárpótlásban részesíteni a többi vállalkozót és beszállítót.

A fedőcégek létezésének fő oka az, hogy a valódi tulajdonosok nem tudnak nyíltan ellenőrzést gyakorolni egy működő társaságban, ezért szükségük van egy látszólag független közvetítőre, aki ezt elvégzi helyettük. A háttérben álló árnyéktulajdonos gyakran egy politikus, oligarcha vagy megbízott oligarcha, akinek korlátozva vagy tiltva van, hogy közreműködjön bizonyos üzleti tevékenységekben, vagy aki nem akarja nyilvánosságra hozni a tulajdonosi szerepkörét. Az állam értékes erőforrásokat, jogosultságokat, engedélyeket vagy egyéb monopol piaci pozíciókat oszt ki profitorientált entitásoknak.

Azért léteznek élő fedőcégek, hogy olyanok is kihasználhassák ezeket a nyereségszerző lehetőségeket, akik egyébként nem vehetnek részt efféle üzleti tevékenységekben. A közpénzek ilyen jellegű átcsatornázása előre megtervezett és megszervezett, a kedvezményezettek kiválasztása pedig részrehajló módon történik. Noha a jogosultságok és a lehetőségek eleve úgy vannak megtervezve, hogy csak bizonyos emberek javát szolgálhassák, a közreműködők igyekeznek olyan legális védelmi keretszerkezetet kialakítani, amely azt a látszatot kelti, mintha a kedvezményezett oldalnak nem lenne semmi köze az irányelv megalkotóihoz, a döntéshozókhoz és elosztást végzőkhöz.

Gyakran annyi a szerepük az élő fedőcégeknek, hogy a kormány által elkülönített pénzeket befogadják. Ilyen formában történik például a sok szereplőt érintő, kisebb egységű erőforrás-kiosztás, amellyel a patrónus-kliens hálózatok „táplálása” a cél, de közben a mindössze néhány befolyásos szereplőt érintő, nagyobb egységekben kivitelezett erőforrás-kiosztás is megvalósul.

A korrupció szociológiája

HVG Könyvek

Hogy néz ki mindez a trafikmutyi esetében?

A trafikmutyiként elhíresült dohánykereskedési ügyben több ezer stróman vezette fedőcéget használtak fel arra, hogy egy nemzeti szintű patrónus-kliens hálózatot dohánykoncessziókhoz juttassanak. A hálózati tagok között befolyásos poligarchák és megbízott oligarchák voltak, de a legtöbb pályázatnyertes alacsonyabb szintű pártklientúrához tartozott. A megjelent írások szerint a magyar politikai élet felső és alsóbb szintjein szereplő politikusok strómanjai, barátai, családtagjai, egykori munkatársai vagy üzleti partnerei tulajdonában álló és általuk irányított társaságok nyerték meg a pályázatokat.

A magyar kormány 2012-ben a korábban liberalizált dohány-kiskereskedelmi tevékenységet állami monopóliummá alakította át, majd húsz évre szóló dohányértékesítési koncesszióra hirdetett pályázatot. Az Országgyűlés 2012. szeptember 11-én nagy többséggel elfogadta a törvényjavaslatot, amely előírta, hogy kizárólag az új koncessziós szerződés alapján üzemelő kereskedők árusíthatnak cigarettát és egyéb dohányterméket. Azzal indokolták ezt az új jogszabályt, hogy harcolni kell a dohányzás magyar fiatalok egészségére gyakorolt negatív hatásai ellen.

A végleges szavazás után a kormány megalapította az állami tulajdonú Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt.-t. Alig telt el egy-két hét, és a társaság közreműködésével kiírták a dohánytermék-kiskereskedelmi jogosultság átengedéséről szóló első koncessziós pályázatot. Amíg korábban élelmiszerüzletek, éttermek, üzemanyagtöltő állomások és egyéb kiskereskedelmi egységek is legálisan értékesíthettek cigarettát, az új jogszabály értelmében a dohányboltok a dohánytermékeken kívül semmi mást nem árulhattak (bár az utóbbi kitételen utóbb változtattak). A bevezetett eljárásrend felülről lefelé irányuló közigazgatási mechanizmusokkal csökkentette le a dohányárut is értékesítő 44 ezer különböző típusú kisvállalkozás számát mintegy 6000 újonnan létesített, kizárólag dohánytermékeket árusító üzletre.

Miután a kormány nem transzparens szelekciós folyamat keretében adta ki az új dohányárusítási engedélyeket, oknyomozó újságírók egyre több személyes kapcsolatot fedeztek fel az új koncesszióbirtokosok és a Fidesz tagjai között. Ezzel szemben sok üzlettulajdonos, aki korábban dohányt árult, az engedély megigénylése ellenére is elveszítette a dohányértékesítési jogát.

Különböző becslések léteznek arról, hogy a koncessziók mekkora arányban lettek részrehajló, partikuláris módon kiosztva. Az újságírók által feltárt ügyeket alapul véve 25-35 százalékuk került az Orbán-kormányhoz szorosan köthető társadalmi kapcsolathálók tagjaihoz és a tulajdonukban lévő vállalkozásokhoz.

Úgy tűnik, a jogalkotók nemcsak néhány befolyásos poligarcha vagy megbízott oligarcha érdekében szabták újra az egész dohánypiacot, hanem a pártklientúra nagyszámú tagjainak is kedveztek vele. A legtipikusabb mintában a kormánypárthoz kapcsolódó strómanok, családtagok, házastársak, testvérek, szülők, anyósok és apósok, barátok és még akár szomszédok is nyertek dohánykoncessziót.

A fenti cikk Jancsics Dávid A korrupció szociológiája című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.