Erős ingerek kísérletező kedvűeknek
A glamúr és pénz nélküli hetvenes évek Magyarországát kínálja fogyasztásra az Art Fanatics a Műcsarnok homlokzatán David Hockney Big Splashjének (Nagy csobbanás) Hecker Péter által festett magyar változatával. Mindez pedig azt sugallja: erős ingereknek lesz kitéve a látogató a Kortárs magyar magángyűjtemények 2. című kiállításon. A várakozást már a megnyitón látott tömeg és zsongító szalonhangulat is fokozta, ami miatt ott és akkor korlátozottan lehetett csak a gyűjtői profilok és stratégiák közelébe férkőzni. A Műértő cikke.
Vegyünk egy életünket mégiscsak meghatározó átlagos hétköznapot, amikor semmi sem zavarja egy tárlat megtekintését, amelyhez - képességeinkhez mérten - megpróbálunk értelemmel és érzelemmel közelíteni. Egy alattomos érzet azonban keresztülhúzza e számításokat. Ha az ember - korunk kihívásainak megfelelően - megpróbál testtudatosan élni, azaz mozgáskoordinációjára, étkezésére, légzéstechnikájára fokozott figyelmet fordítani, akkor ez a kezdeti, ártatlannak tűnő gyakorlat az élet egyéb területeire is beszivárog. Elkezdjük figyelni, jelez-e a test és hogyan a különféle élethelyzetekben, olyan kies helyeken is, mint például egy kiállítás. Ez a társasági rovatok blogbejegyzéseibe illő gondolat azért került ide, mert e tárlaton nem a szapora légzésből, hanem álmosságból, vontatott sétából jutott a legtöbb. Rengeteg festmény látható itt - felsorolni is sok; szobor, kisplasztika, fotó, videomű, hellyel-közzel installáció, térben és időben széthúzva. Mégis ahhoz, hogy mindezt utólagosan felidézhessük, rendszerezzük a látottakat, újra érzékennyé tegyük magunkat az örömre, amelyet bizonyos tárgyak szemlélésekor éreztünk, sűrűn kellett forgatni a Műcsarnok ez alkalomra nyomtatott füzetét és olvasni a gyűjtői hozzászólásokat.
A Műcsarnok - ahogy Petrányi Zsolt mondja - „azért vállalkozik kortárs magyar gyűjtemények bemutatására, mert az elmúlt években a műgyűjtés a hazai művészeti élet meghatározó jelenségévé vált, s a gyűjtemények a művészeti értékteremtés szerves részét képezik. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy egyre inkább elmosódnak a gyűjteményekben, illetve a kiállítótermekben megjelenő művek közötti különbségek.” Ez fontos és örömteli megállapítás. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy ma már számos olyan jelentős kollekció van Magyarországon, amelyekből a személyességben rejlő ízlés vagy kultúra és a múzeumok hatáskörébe tartozó közösségi érték- és tudatformálás szerencsés találkozásaképp rendszeresen kölcsönöznek kiállításokra műveket állami finanszírozású intézmények. A magángyűjtemény - ahogy a neve is mondja - személyes megfontolásokból jön létre, és amíg gyűjtője nem kíván nyilvánosan megjelenni, végül is magánügy marad. A gyűjtői hitvallást fogalmazzák meg különböző módokon a Műcsarnok füzetének hozzászólásai.
„A műgyűjtéshez műveltség, lelki felkészültség és szerencse kell - vallja Barabás Lajos.” „Hoffmann szerint »kortársat« gyűjteni nem befektetés, hanem sajátságos élmény: sikerül-e a tárlatlátogató tetszik-nem tetszik érzését visszaadni egy minőségi elvek szerint épülő gyűjteményben.” Hunya Gábor: „egy művészeti gyűjtemény nem szolgálhat csupán privát célokat, közösségi bemutatása kötelező.” Vagy: „Sok kortárs mű vesz körül (…) de nem tartom magam műgyűjtőnek. A gyűjtés mint tevékenység teljes mértékben távol áll tőlem” - vallja Bognár Attila a K. Petrys Ház alapítója, Nyakas Ilona pedig egyenesen „művészetfüggő”: „Kevés alkotótól vásárolok, de tőlük lehetőleg főműveket. (…) Szándékom a megőrzés és bemutatás.”
A vallomásokból az derül ki, hogy a gyűjtő, mindenfajta tájékozódása mellett érzelemből, személyes érzékenységétől és ízlésétől hajtva gyűjt műtárgyakat, ezután következik a bemutatás imperatívusza. Egy ilyen kiállításon különböző nézőpontok és ízlések találkoznak, ezek alapján ízlésről, kvalitásról, műveltségről, kultúráról, pénzről szólni nem nélkülöz minden feszültséget. A kétségtelenül őszinte szóbeli megnyilvánulások alapján azonban egységesebb, összefogottabb, feszesebb koncepciót képzeltem el - olyat, ahol egy-egy alkotó pályáját igazi, fontos művek képviselik (a kortárs művészet esetében persze épp ez az izgalmas feladat), vagy ahol egy-egy műfaj, csoport markánsan kiugrik. Ahogy például a kArton galéria a képzőművészeti fotográfiára szűkítette a bemutatóját, és így az egy műfajon belüli kis elmozdulásokkal sokkal jobban közvetítették a mai fotózás sokszínűségét, tárták fel gyűjtői preferenciájukat.
Merics Imre méltán jelentős kollekciója szenvedte el a legnagyobb csapást. A hatalmas térben nem volt szerencsés ilyen sok művet egymás alá-fölé helyezni, mert a laza összefüggésben álló festmények, a falon rotálódó képek nem kínáltak nyugvópontot a szemlélő számára. A tormási ház legendás hangulatát nélkülöző térben az alkotások a központozás nélküli elgondolás áldozataivá váltak. A Barabás-gyűjteményről nem lehet azt mondani, hogy a geometrikus absztrakció sokoldalú vásárlásában ne lenne következetes, és ne találnánk benne fontos és jó műveket. A térben összezsúfolva azonban azok inkább homogenizálták, mint karakteresen kiemelték volna a geometrikus gondolkodás érzékeny plaszticitását vagy történeti kereteit.
Nem tudom, mi az oka, hogy a többi anyagból is csak határozatlan körvonalú, nehezen felidézhető, vegyes emlékképekkel távoztam, de közelebb visz az elvárások megfogalmazásához, ha arra a két gyűjteményre gondolok, amely viszont több nap elteltével is maradéktalanul felidézhető. Fehér László egyrészt a saját festészetére is ható szellemi környezetből válogat a hatvanas évek nagy hiperrealista korszakával kezdve Gyémánt László szorongató szürnaturalizmusán át Lakner László igazi felfedezésszámba menő Amon Düüljéig. A valóságra vagy a kortársak esetében a közvetített valóságra reflektáló munkák Fehér gyűjtésében - akár a hetvenes években járunk, akár a mai negyvenes generációt tekintjük - feszesen és konkrétan beszélnek a figurális képalkotás történetéről és mai irányairól.
Végül a másik művész-gyűjtő, Gerber Pál kollekciója volt az, ami életre keltette a megfáradt érdeklődést, és a helyére billentette az egész gyűjtés-műgyűjtés/tetszik-nem tetszik dolgot. Ha Fehér László képei a múzeumi standardok szerint is nívós szellemi környezetet közvetítették, akkor Gerber kollekciója e logika szerint annyira személyes, hogy már-már mű, élettér. Valami, amire nem kívülről látunk rá. Mintha éppen a látás iskolájában bolyonganánk, ahol játszva tanulunk. Ebben a gyűjteményben minden egyszerre kiemelt és partikuláris jelentőségű: a legkülönfélébb talált képeket Gerber figyelme emancipálta süppeteg környezetükből - legyen az bolhapiac, BÁV-vásárlás, lomtalanítás vagy Ecclesia szaküzlet. Kommentárjai Buster Keaton-i humorral megírt sztorik a figyelemről, a látásról, a technikákról, a mindennapi kreativitásról - amiből Gerber példáit látva mindig több van, mint amennyit észrevenni és értékelni képesek vagyunk. (A kiállítás május 23-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.)
Aknai Katalin
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Dubaji álom: vágyak és tárgyaik
A nemzetközi recesszió és a tavaly beharangozott dubaji ingatlan- és hitelválság nemcsak megingatta, de fékezésre is késztette az addig felfelé ívelő helyi gazdaságot. Úgy tűnik azonban, hogy az alig fél évtizede berobbant és azóta is egyre ambiciózusabb közel-keleti kortárs művészet és műkereskedelem törekvéseit ez nem befolyásolja. A Műértő cikke.
Falra hányt jelek
A graffitiről a közbeszéd főáramában szinte csak kriminológiai, rendészeti vonatkozásban beszélnek. S ez érthető is. Tényleg nem jó olyan városban élni, ahol mindent összetegelnek valakik. De itt máris olyan terepre téved az egyszerű városlakó, ahol sokkal nagyobb terepismeretre volna szükség, mint amilyen a mainstream sajtóban tükröződik. A Műértő cikke.
