Thomas Hirschhorn: Gramsci-emlékmű, 2013

A kis kerttel is ellátott épületegyüttes az olasz kommunista filozófus, Antonio Gramsci nevét viseli, és rendeltetését tekintve emlékmű, amely naponta változó, de hetente ismétlődő programoknak ad helyet. Van költészeti felolvasás, nyílt mikrofon, szeminárium, művészeti iskola, kirándulás, fekete-fehér fénymásolatban terjesztett napilap, rádióműsor, színház, művészeti előadás és zene. A műanyag székekkel és ragasztószalagba burkolt kanapékkal teli szobákban és a színpadon lehet üldögélni, a könyvtárban pedig hozzáférhetők Gramsci, Antonio Negri és Ernesto Laclau könyvei, de a Cosmopolitan és a spanyol nyelvű pletykaújság, a Star magazin legfrissebb számai is. A bárban van hamburger, hot dog és kóla, és akit érdekel, megnézheti a Gramsci életéről szóló rögtönzött kiállítást is, ahol a filozófus börtönfüzeteinek fénymásolatai és fésűje egyaránt látható. A magasházak homlokzatára és a műemlék barakkjai között kifeszített molinókra szpréfestékkel fújt angol és spanyol nyelvű Gramsci-idézetek pedig mindenkinek tudtára adják, hogy „minden ember értelmiségi”, és hogy „rombolni ugyanolyan nehéz, mint építeni”.

Nem valószínű, hogy a Forest Houses lakótelepi bizottságának elnöke, Eric Farmer hallott volna Antonio Gramsciról, de a Hirschhornnal való első találkozását követően azonnal felajánlotta a magasházak közötti füves placcot és támogatását. A Dél-Bronx feketék és hispánok lakta utcáin az 1970-es évek óta jól megfér egymás mellett az ellenkultúra és a politikai radikalizmus, a hip-hop és a graffiti, a drogok és a szegénység. Szemben a csak turistáktól és irodai alkalmazottaktól hemzsegő Manhattannel, a bronxi utcákon van élet nyáron, igaz, jórészt kényszerűségből. A légkondicionálás nélküli katlanmeleg lakásokból az utcára menekülő, műanyag hokedlin üldögélő idősebbeknek és az iskolaszünet miatt dologtalanul lődörgő gyerekeknek jól jött az emlékmű, ahol mindig történik valami, és ingyen internettel ellátott számítógépterem is van.

Írhatnám azt is, hogy a híres fehér európai művész Gramscit prédikál a segélyen élő fekete és karibi lakosságnak. Vagy esetleg azt, hogy a globális kultúraipar elvárásainak megfelelve romantizálja a lokálist, kiszínezi a nyomort, látványosságot és művészeti árut csinál a nála kevésbé szerencsések életéből. Írhatnám, mert a világ keserű ismerete csak ritkán fér össze a szabadság enyhe mámorával. Írhatnám, mert a kortárs művészeti gyakorlatban honos, a közösségi élet szervezésére és újragondolására hivatott politikai projektek öncélú elitizmusa és lapos populizmusa gyanakvóvá tett. Mégse írom, pedig a Gramsci-emlékmű hírének hallatán először csak legyintettem. Aztán egy augusztusi délután metróra ültem, és elmentem a Morrisania nevű dél-bronxi városrészbe.

A DIA-alapítvány égisze alatt és támogatásával szeptember 15-ig működő emlékmű a graffitik és a fesztiválhangulatú molinók nélkül pont olyan nyomasztó tákolmány volna, mint a lakótelep téglaszínű, rácsos ablakos házai. Körbesétáltam, nézelődtem, és bűntudattal vegyes zavarral vettem tudomásul, hogy otthon vagyok, mégis turista. Megnéztem Gramsci fésűjét és a számítógépteremben játszó gyerekeket, megtudtam, hogy az egyik soron következő szeminárium vendégelőadója Chantal Mouffe (belga politológus professzor), és hogy a délutáni program a Kaliforniában élő költő, Fred Moten felolvasása lesz. Sosem hallottam Fred Motenről. A programot egy idősebb, lakótelepi férfi vezette be, aki viccelődve beszéltette az idősebb és fiatalabb helyiekből, fekete és fehér értelmiségekből, kíváncsiakból, öreg hippikből és fiatal hipszterekből álló vegyes közönséget. Moten középkorú, testes fekete férfi, aki a jazz és a hip-hop ritmusszekvenciát idéző versei mellett a fekete politikai radikalizmusról ír. A felolvasás után kérdezz-felelek következett, ahol a nagymamakorú helyi erők és a fiatal látogatók mikrofont ragadtak, Moten pedig válaszolt.

Soha életemben nem voltam olyan felolvasáson, ahol a bennfentesség annyira felesleges lett volna, mint a Gramsci-emlékmű farostlemezből épült szabadtéri színpadán. Soha életemben nem vettem részt olyan kulturális eseményen, ahol elveszettnek éreztem magam, de ez a legkevésbé sem zavart. Azt, hogy mindez a rögtönzött közösségnek, a bronxi lakótelep egzotikumának, a friss levegőnek, Thomas Hirschhornnak, a műsort vezető férfi humorának, vagy Fred Moten szép és okos szövegeinek volt-e köszönhető, nem tudom.

Az olcsó anyagokból a minőség és a szépség ellenében dolgozó, Párizsban élő svájci művész által koncipiált bronxi projekt Hirschhorn negyedik emlékműve, és – hasonlóan a Spinozának, Gilles Deleuze-nek és Georges Bataille-nak szentelt elődeihez – semmiben sem hasonlít egy igazihoz. Hirschhorn emlékművei nem az örökkévalóságnak szánt, ércnél maradandóbb, a nagy ember kultuszát és emlékezetét teremtő és ápoló építmények, hanem az átmenetiség és az esetlegesség, a véletlenszerű találkozások és események változékony színhelyei. A Gramsci-emlékmű naponta épül és változik a programokban részt vevő és azokat szervező lakótelepiek és az idelátogatók, illetve a vendégszereplők jelenléte és tevékenysége révén. Hirschhorn szándéka szerint – és Gramsci szellemében – a bronxi építmény az önképzés és az önrendelkezés gyakorlásának terepe, a fennálló kulturális és társadalmi hegemóniák ellenében működő, politikai autonómiára épülő közösségi lét modellje.

A Forest Housesban a szemünk láttára valósul meg Hirschhorn sokat hangoztatott – és a projekt zsargontól hemzsegő, retorikai homályba burkolt kísérőanyagaiban is olvasható – „osztatlan szerzőség” fogalma. Eszerint az emlékmű szerzői – a művészt és az építményt használó és alakító társszerzőket is beleértve – azok, akik hajlandók azért is felelősséget vállalni, ami nem az övék, vagy nem rajtuk múlik. Az „osztatlan szerzőség” az egyéni felelősségvállalás kiterjesztését hirdeti, és egy kibúvók, magyarázkodások és hárítások nélküli művészeti és szociális gyakorlatot feltételez. A Gramsci-emlékmű szerzői az olasz filozófus szövegeiből és az újmarxista diszkurzív politikatudományból ismert elvek értelmében a kölcsönösség, a közösség és az önkéntes egymásrautaltság formáit teremtik újra napról napra, programról programra. Az emlékmű a gettóban, vagy akár másutt töltött mindennapoktól különböző világot hoz létre. Ha nem is megvalósult utópia, de átmeneti menedék, ahol nem a művészet, hanem a művészet nevében létrejött esetleges társulás, a spontán együttlét válhat politikai erővé. A Gramsci-emlékmű azé, aki csinálja, műsort vezet, olvas, hallgat, kérdez, felel, hot dogot eszik, és azé, aki rászánja az időt, hogy ott legyen (http://www.gramsci-monument.com/index.html).

Berecz Ágnes