szerző:
Műértő

Az 1970-es évek elején költőként és a Halász-színház tagjaként ismerték Lajtai Pétert Budapesten. 1972-ben disszidált, 2004-ben tért vissza Magyarországra. Irodalmi, színházi sikerei addigra – a saját szemében – a múlt részévé váltak. Másfajta alkotótevékenység került előtérbe: a képzőművészet. Ez sem volt ismeretlen terep, hiszen a megelőző húsz évben is ebben a világban élt, csak más minőségben. Rangos galériák korábbi vezetőjeként 2005-ben a vizuális kifejezési formát választotta a benne felgyülemlett kérdések és válaszok számára. Az eddigi eredmény: tíz év megfeszített munka, nagyszámú elkészült mű: digitális fotók, valamint textilt, papírt és más alapanyagokat alkalmazó installációk. Az előzményekről, műkereskedői tapasztalatairól is kérdeztük.

 

Lajtai Péter: It was a good day No.2, 2012

– Fiatalon csöppentél bele az avantgárd irodalmi közéletbe. Sokan írnak verset fiatalon, de az többnyire az íróasztalban marad. Rád egyből felfigyeltek.

– Mesés kezdet volt. Égi hangot hallottam 16 éves koromban, amely arra biztatott, olvassak József Attila-verseket és hallgassak Bartók-zenét. A repertoár még kiegészült Dosztojevszkijjel és Thomas Mann-nal. Kitartóan olvastam és hallgattam a műveiket éveken keresztül. Ezeken nőttem fel.

Az égi hang nagyon misztikusan hangzik.

– Ezt ma inkább korszellemnek nevezzük. Valószínűleg Bölcs István, radnótis magyartanárom sugallatai irányították választásomat, ízlésemet. 1968-ban, számomra is váratlanul, 12 hónap alatt megírtam összes versemet. A mából visszatekintve érdekes, hogy 19 évesen ugyanúgy szerkesztettem lírát, mint ma képet. Képszerűek voltak a versek, és líraiak ma a képek. Az elemek kollázsszerűen kapcsolódnak egymáshoz; rendszerint csak a lényeges látható, néha megismétlődve, a kevésbé fontos részek kimaradnak. 1969 őszén letettem a tollat, nem írtam több szöveget.

Életed meghatározó szereplője volt Halász Péter.

– 1969 végén, vagy 1970 tavaszán, Tábor Ádám költő barátom mutatott be Halász Péternek. A Halász-színháznak úgy lettem szerzőtársa és színésze, hogy az ott felolvasott szövegeim szinte kész színdarabok voltak. Volt, amiből később kisfilm készült, Lugossy István operatőrrel, Ajtony Árpád közreműködésével. A Halász Péterrel való barátság vezetett oda, hogy kialakult bennem egy korai művészidentitás. Hálám és tiszteletem neki mindazért, amit tőle kaptam.

– Mai munkáidat saját fotóidból hozod létre. Mikor kezdtél fotózni?

– Soha nem voltam fotós. A kamerát mindig képzőművészként használtam. Például 1969 és 1972 nyara között intenzíven fényképeztem, de a nagyításokra verseket írtam. Ezekkel vettem részt Balatonbogláron a Kápolna-tárlaton, 1972-ben. Majd még ebben az évben disszidáltam. Ettől kezdve 33 éven át tanultam, gondolkodtam és készültem, akkor is, ha még nem tudtam pontosan, mire. Munkám és tanulmányaim mellett múzeumokat és galériákat látogattam, 1980 előtt Párizsban, ahol akkor éltem, majd Belgiumban, Németországban és Angliában. Általában kétszer egy héten voltam fél napot képek között, több mint egy évtizeden át. Ha kiszámolod, ez kb. 4-5000 óra. Nagyjából annyi, amennyit egy képzős fiatal tölt el a tanulmányaival.

– A klasszikusoktól a modern mestereken át a kortárs művészetig nyílt meg számodra a világ. Hatalmas élmény. Mit kezdtél mindezzel?

– Bennem észrevétlenül érik, formálódik a gondolat, majd nagy erővel tör ki tett formájában. Így kezdtem írni, így nyitottam galériát, de hasonló módon tanultam 20 éven át hebraisztikát, és valahogy így lettem nagycsaládos is. Amit hosszas fontolgatás után elhatározok, azt végigcsinálom. 1983-ban nyitottam meg az első galériámat Antwerpenben, Galerie Langer néven. Posztimpresszionista és klasszikus modern mesterek képeit állítottam ki, Renoirtól Picassóig. Többnyire magánszemélyektől vásároltam, és kereskedőknek értékesítettem. Mozgékony és határozott voltam. Nem kellett kurátori vélemény ahhoz, hogy felismerjem, melyik a jó kép, és mennyi lehet az ára. Sokat utaztam Londonba és New Yorkba, ahol aukciókon vásároltam a Sotheby’snél és a Christie’snél; Londonban a Phillipsnél is. Ez utóbbit a két Pissarro ükunoka működtette, akikkel jó barátságban voltam. Gyakran Antwerpenben reggeliztem, Párizsban ebédeltem, és Londonban vacsoráztam. 1987-ben New Yorkba költöztettem az antwerpeni galériát, Langer Gallery néven, a Fuller Building második emeletére, a Madison Avenue és az 57. utca sarkára. Abban az időben a világban zajló rangos műkereskedelem központja valahol itt volt. Remek kiállításokat csináltam. Csak egyet említek: Beuys, Polke, Richter, Kiefer, Stella, Serra és Andre ragyogó munkái voltak a falakon, illetve a térben. Bár jól végeztem a munkámat, azt hiszem, nem voltam vérbeli műkereskedő. Inkább egy jó szemű, a művészethez értő, azt alázattal és lelkesen imádó figura. Ezt becsülték is bennem. Sok olyan gyűjtő vásárolt nálam, akik keresték a szakértelmet és a diszkréciót.

– Végeredményben galériás voltál, vagy műkereskedő?

– Sajnálom, hogy nem lehettem galériás, de elégedett vagyok, hogy műkereskedő voltam. A kettő közt óriási a különbség. A galériás által kerül a műtárgy a piacra: múzeumokhoz, gyűjtőkhöz, ritkábban műkereskedőkhöz. A műkereskedő biztosítja később a műtárgy – mint áru – piaci jelenlétét, értéken tartását és értéknövelését. Sajátos szerepem volt New Yorkban: műkereskedő létemre sokszor vásárolhattam galériásoktól. 1987 és 1991 között Peter Langer volt a kereskedői nevem. Ha nem is nagy, de jó márkanév volt Manhattanben.

– Folyamatosan New Yorkban éltél?

– Nem. Heteket, hónapokat töltöttem New Yorkban, de Antwerpenben éltem 2004-ig. 1988 végén, dr. Claude Fain társammal galériát nyitottunk Párizsban, a Marais-negyedben, Galerie Langer Fain névvel. Kortárs amerikai és európai művészeket mutattunk be, rendszerint egyéni kiállításokon. Párizsban a galéria és a műkereskedés világa nem vált szét egymástól olyan ortodox módon, mint New Yorkban. Párizsban egyszerre voltam galériás és műkereskedő. A két galériában sok kortárs művésszel találkoztam, de igazán büszke arra vagyok, hogy számtalan olyan műtárgy volt e néhány év alatt a birtokomban, amelyek ma rangos múzeumokban és remek gyűjtőknél találhatók. 1989-ben komoly válság érte a nemzetközi műkereskedelem piacát: áresés, kiszámíthatatlanság, föl- és leértékelődés. Ez a New York-i és a párizsi galéria működésében is zavart keltett. 1991-ben elfogadtam egy mindkét galériára vonatkozó vételi ajánlatot, és elhagytam a műkereskedelem világát, azzal a meggyőződéssel, hogy vezet még út oda vissza.

Lajtai Péter: That's Tohuvabohu No.2, 2014

– Mi volt a nagy tapasztalat, amellyel elbúcsúztál – ma már tudjuk, örökre – a műkereskedelemtől?

– Az egyik a személyemet és státusomat illeti, a másik a piac természetét, a harmadik a művészetet. Magammal kapcsolatban az egyik felismerés az volt, hogy a művészet iránt kezdetben meglévő lelkesedésem és idealizmusom a végére nem csökkent, hanem nőtt. A másik az, hogy alkatilag művész vagyok, nem műkereskedő. Ami a piacot illeti, elvarázsolt a gyűjtők mennyisége és minősége; megannyi emberileg és szakmailag is jeles személyiséggel találkoztam körükben. A galériások, kereskedők, befektetők és múzeumok gyakorlata már kevésbé volt tetszetős, de ez természetes: itt harc folyik. Végezetül új kép alakult ki bennem a művészetről is: a posztmodern az egyetemes narratíva helyett az egyéni narratívát támogatja. Ez az új korszellem – töretlen idealizmusommal és alakuló művészidentitásommal együtt – sok gondolatot hozott bennem felszínre.

– Hogyan történt végül a karrierváltozás?

– Nagyon lassan. Bennem minden lassan és későn érik meg. De van egy adottságom, ami a késést kompenzálja: folyamatosan és fáradhatatlanul tudok dolgozni. Egyre több kérdés merült fel bennem. Galériás éveimben vajon találkoztam-e olyan munkákkal, amilyeneket magam alkotnék? Fogalmazzam-e művekbe kiformálódott világképem, vagy ez már késő? Vajon nem alkották-e már meg a képzeletemben meglévő képeket, más szóval, nem leszek-e akaratlanul is mások epigonja? Abban biztos voltam, hogy ezt a legkevésbé sem akarom, mert nem vagyok epigon típus. Mire mindezen kérdéseimet megválaszoltam s közben családomról is gondoskodtam, eltelt egy bő évtized.

– Visszajöttél Magyarországra. A 33 év alatt felhalmozott tudás, tapasztalat, élmény- és gondolatanyag vizuálisan tört ki belőled. Olyan erővel, ahogy a verseid születtek meg 19 éves korodban.

– Ez így történt. Azóta is intenzíven dolgozom. Mára összeállt egy életmű, ami ugyan rövid idő alatt jött létre, de annál hosszabb felkészülési szakasz után.

– Milyen témák fogalmazódnak meg a munkáidban?

– Kettőt emelnék ki. Az egyik a zöld gondolat, amely terminológia, esetemben, nagyon különbözik a politikai értelemben vett zöldtől. Az ember veszélyes fajta; pusztító, önpusztító hatalommá lett, kétes ösztöneivel, a legmodernebb csúcstechnológiával birtokában. Amit késztetéseivel és eszközeivel tesz, ezt fogalmazom meg a zöld portfólióban. Ezek a képek erőteljesek, figyelmeztetők. A másik portfólió a Dual Design, vagyis a kettős formatervezés, amely a zsidó-keresztény kultúráról szól. A benne megfogalmazott ideológia hasonlít az előbbihez. Az ember álmodni akar, és álmodik is. Ezek sokszor rémálmok, elfogultak, kirekesztők és pusztítók. Hogyan születik az álom, mi válik belőle valóssággá, milyen traumát hordoz az ébredés, és mit kezdjünk a már történelemmé száradt álmainkkal, felelősségünk által terhelt lelkiismeretünkkel?

– Munkáid digitális alapú fényképek, hol önmagukban, hol tárgy-applikációkkal vagy installációs elemekkel. Nem valamilyen látványt reprodukálnak, hanem újat hoznak létre. Alkalmasabb műfaj ez a számodra, mint a festészet?

– Igen. Ennek több oka is van. Életkorom alapján a digitális képalkotás első generációjához tartozom. Elfogadhatónak tartom, hogy éljek azokkal az új eszközökkel, amelyeket a kor kínál, többek közt a művészetek számára is. A digitális technika ilyen. Érzek azonban különbséget a műfaj korai klasszikusai és saját munkáim között. Ők erősebben kötődtek a fénykép konceptualitásához, én inkább a képben meglévő gazdag tartalomhoz. Számomra a digitális képalkotás és a festészet közötti fő különbség: a látás eltérő dinamikája. Képtelen vagyok a képet – miként a valóságot is – egyetlen felszínnek értelmezni. Számtalan egymásra rakódó rétegen keresztül épül fel a kép, amelyben a világ egyszerre mutatkozik hatalmas egésznek és parányi résznek, sértetlennek és lepusztultnak, egyszerre látható kívülről és belülről, ahova a fények is szabadon érkezhetnek minden irányból. A nézőpontoknak ezt a sokféleségét lehetetlen egy felületen, kis- vagy közepes méretben megmutatni. A képnek levegőre van szüksége, térre, tágasságra és tekintélyes méretre. Akár egyetlen olyan összetett tartalmú képet megfesteni, amit szeretnék, abban a méretben, amelyben elképzelem – egy élet feladata lenne. Holott a témák száma végtelen. S ha már rendelkezésre áll egy modern eszköz, amely felgyorsítja az alkotás folyamatát, nem szégyellek élni vele. Több idő marad így a tartalom igényes kimunkálására.

– Mint egykori galériásnak és műkereskedőnek, van véleményed a hazai műkereskedelemről?

– Nagyot változott a világ 25 év alatt, nem szabad a ma realitását összehasonlítani a negyed évszázaddal ezelőtti kulturális és pénzügyi helyzettel. Mik az alapvető kérdések? Kialakult-e itt egy elfogadható számú, vagyonosabb, tudatos és kiszámítható gyűjtői kör, amely büszke kulturális státusára? Mert enélkül nincs semmi. Vajon megfelelő eszközökkel, pénzzel és progresszív törvényekkel támogatja-e az állam a múzeumokat és a gyűjtőket? Mert a kultúra állami támogatása nélkül nincs sem intézmény, sem piac. Van-e hiteles múltja a kereskedelmi galériákon keresztüli értékesítésnek? Jól működik-e a művészek érdekképviselete és önszerveződése? Nyilván elég borongós, sötét válaszokat adhatunk ezekre a kérdésekre. Ha ez így van, akkor a remény az egyetlen rendelkezésre álló eszköz. Reméljük, jobb lesz!

Mosoni-Fried Judit

(Megjelent a Műértő 2015. februári lapszámában)

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!