Az új spektákulum. Kínai kortárs képzőművészet, 2013–2014, MODEM, Debrecen

– Mi történt 2014 júliusa és idén február között?

– Hosszú hónapokig hagytak még dolgozni egy képlékeny helyzetben, a jövő perspektívája nélkül. Illetve ez sem volt egyértelmű, mert menet közben többször is változott a kép. Ősszel megdermedt, megállt az ügy, és néha úgy tűnt, valamiképp mégiscsak folytathatjuk. Ebben a folyamatban teljesen felborult az a séma, hogy van a kulturális intézményekért kiálló, küzdő önkormányzati kulturális osztály és a többiek, például a fiskális szemléletű pénzügy, amely mindig összébb húzza a nadrágszíjat. Pont fordított volt a helyzet: a kulturális osztály volt az, amely nehézségeket támasztott, az ő munkájukkal voltam elégedetlen, míg a többi önkormányzati szerv a lehetőségekhez mérten korrekt és racionális volt. Nem láttam, hogy akár a városnak, akár a Déri Múzeumnak volna elképzelése a MODEM jövőjéről, pedig vízió nélkül nem lehet működni semmilyen szinten.

– A közgyűlési szándéknyilatkozat után a sajtóban elhibázottnak nevezted a döntést. Mennyire kellett konfrontálódnod a városi vezetéssel?

– Konfrontálódtam, de én ezt nem akként éltem meg. Intézményvezetőként kötelességem elmondani az álláspontomat. Később csendesebb lett a folyamat, írásbeli véleményeket fűztem a hozzám eljuttatott anyagokhoz. Engem nem zavart volna, ha a fenntartó változik, és a Déri Múzeumhoz kerülünk, de megmarad a folytonosság, a program, a stáb. Csakhogy erről szó sem volt. Közben pedig nem tudnék egyetlen okot sem megnevezni, ami ennek az összevonásnak az értelme lehetne. Számomra nem rajzolódott ki ilyen. Amit hivatalos indokként felhoztak – gazdasági racionalitás, esetleges nagyobb állami támogatás, meg hogy másutt is összevonnak, Miskolcon, Győrben –, azzal szemben én mindig megfogalmaztam, miért nem tartom ezeket megfelelő érveknek. Hosszú ideig úgy érezhettük, hogy a város mögöttünk áll, és biztosított a nyugodt, autonóm légkör a számunkra. Amikor pedig az országban elkezdődtek a drámai intézményi szintű változások, akkor kitüntetettnek éreztem a helyzetünket, hiszen ekkora és ilyen felszereltségű kiállítótér nincs még egy Budapesten kívül. De egyszer csak elfogyott körülöttünk a levegő. Valamikor az Új spektákulum című kiállításnál éreztem azt, hogy mintha underground helyzetben dolgoznánk, a város kihátrált mögülünk. Vicces, hogy ez a helyzet mennyire illett a kínai kiállításunkhoz.

– Mihez kezd majd a Déri Múzeum a MODEM-mel?

– Nem volna elegáns, ha ezt én véleményezném. Annyit látok, hogy az új vezető kurátori állást még nem írták ki, már megy az év, de 2015-ös program nincs. Egy jól működő Déri Múzeum nekünk kiváló partnerünk lehetett volna. 2010-ben még olyan elképzelések is voltak, hogy egy múzeumi negyed alakul itt ki, amelyben a különböző profilok felerősítik egymást. Én a továbblépést a regionális együttműködésekben láttam, és ebbe az irányba is indultunk el. A MODEM 2006-ban unikális szerepben kezdhette meg a működését, de azóta sok hasonló intézmény nyílt dél-Lengyelországtól a Balkánig. Ezek együttműködésre vannak ítélve, és ebben Debrecen központi szerepet játszhatna. Az önállóság ezért fontos – kezdettől az volt a cél, hogy ne Budapestről hozzunk kiállításokat, hanem itt teremtsük meg őket, és épüljön föl egy saját stáb. Furcsa, hogy most nem a vezetőt cserélik le, hanem gyakorlatilag az intézményt.

– Ki marad és mi lesz az új projektgalériában? Mire jó az a helyszín?

– Egy kis létszámú, de mozgékony kft. megmaradásáért kell most küzdenem ügyvezetőként. Vagyonunk és eszközeink maradtak a MODEM-ben, a Déri Múzeummal meg kell állapodnunk, ez a következő hetek kérdése. Utána egy 120 négyzetméteres galériát programozunk majd, a nulláról indítva. Nem egy mini-MODEM-et szeretnék létrehozni, hanem új, autonóm működést kialakítani, azzal a céllal, hogy a helyi szubkulturális igények figyelembevételével hívjunk életre egy helyet, ami a kortárs művészeté. Ezerféle lehetőség van: rezidensprogram, előadások, edukáció…

– A MODEM-mel kapcsolatban még egy szálat kell elvarrni: ez az Antal–Lusztig-gyűjtemény sorsa.

– Ez az önkormányzat és Antal Péter tárgyalásaitól függ, tudomásom szerint a Déri Múzeum továbbviszi a letéti gyűjteményt. Lesznek változások, de a letét marad.

– Kanyarodjunk a személyes részére: te 2011-ben sokak számára a semmiből bukkantál fel. Bölcsész háttérrel, egyetemi pályáról érkeztél a kortárs művészet intézményi világába. Milyen volt ez az utazás?

– Jó szó az utazás, a trip: nagy kihívás volt, kevés időm maradt gondolkodni rajta. Meglepett, hogy lehetőség nyílik számomra az intézmény élén, de az egyetemi oktatásból akkoriban épp szerettem volna kilépni. A MODEM-et kezdettől fogva ismertem, pályázatokba dolgoztam be, projektekben vettem részt. Tudtam, hogy az a háttér, hogy esztétikával, művészetelmélettel foglalkoztam, nem jelenti, hogy intézményvezetőként is egyből belejövök. De nagy lendülettel kezdtem el, élveztem, hogy végiggondolhatok valamit, stábot építhetek, programot alkothatunk, és azt végig is vihetjük. Nem megakiállításokat akartunk – nem is volt egyébként annyi forrásunk, mint a 2010-ig tartó időszakban –, hanem fokról fokra, masszív munkával felépíteni valamit. Fantasztikus lehetőség a háromszintes kiállítótér, amiben elcsúsztatva lehet bemutatni anyagokat, és azok párbeszédbe kerülnek egymással. Ami a személyes részét illeti: a „semmiből jött emberrel” kapcsolatban először zavarban van a szakma, az intézménynek meg közben már kialakult egy erős brandje. Fel kellett nőnöm ehhez. Több mint 30 kiállítást hoztunk létre, egyet sem tudok említeni, amelynél az ember kicsit lefelé néz a megnyitón, hogy csak legyünk túl rajta. Mindegyikre büszke vagyok. Fontos volt, hogy a klasszikus modernséget ne felejtsük el: Kondor Béla, Ország Lili tárlata ide tartozik, és régi tervem volt az Alföld-kiállítás is. Igen lényeges volt, hogy a tematikus tárlatok mellett jelentős magyar művészeket is bemutassunk, Tót Endre, Birkás Ákos vagy Csontó Lajos kiállítása feltétlenül ide tartozik. A nemzetköziek közül négyet emelnék ki: az Alkony figuratív festészeti tárlatot, az Új spektákulum című kínai kortárs kiállítást, a Still fotókiállítást és a záró tárlatot, Erwin Olaf kiállítását. Egy idő után sehol sem kellett magyaráznunk, hogy a MODEM milyen hely. Amikor egy pályázati pénzünk beragadt az Erwin Olaf-kiállításnál, akkor a stúdiója vállalta, hogy szerényebb összegből valósuljon meg a projekt. Az Eindhoven–Debrecen járattal idejöttek, megnézték a MODEM-et, megértették, hol dolgozunk, kik vagyunk, és mondták, ez klassz, szeretnénk itt kiállítani. Félő, hogy ezt a presztízst teszik most tönkre.

– Debrecen nem könnyű terep. Hogyan lehet lemérni a MODEM hatását a városra?

– A MODEM olyan helyen jött létre, ahol a kortárs művészetnek nem volt alulról építkező, sokgyökerű hagyománya. A városnak van egy nagy egyeteme, de nincs felsőfokú művészeti oktatása. Itt nem lehet csak a megnyitóra busszal érkező budapestieknek dolgozni, az edukáció fontos – és a MODEM-be nagyon sok fiatalt sikerült behoznunk. Hatalmas munka volt közönséget építeni, megtartani és bővíteni. Közben törekedtünk arra is, hogy felmérjük, hol vannak hiányok országos szinten, és ezeket tudatosan próbáltuk betölteni.

Nagy Gergely