szerző:
Műértő

A B. A. úr X-ben című kiállítás a múltról beszél és a mának tart tükröt. Elbizonytalanít a tekintetben, fenntartható-e még az egykori és a jelenkori heroikus ellenállás toposza, amikor a határok egyre porózusabbak, a pozíciók egyre képlékenyebbek.

A korábbi rendszer, amelyet a mostani kiállítás szellemidéz, éppúgy „mutató nélküli” időben működött, mint emez. A hatalmi konszolidáció időszakában kinek-kinek máshol húzódnak az egyéni határai; kitapogatásuk a boldogulás vagy a túlélés záloga. Lehetséges-e egyáltalán az autoriter rendszerek logikája értelmében a hatalmi önkénnyel szembemenni, és ha igen, melyek ennek módozatai? Vagy a merev szembeállítás dichotómiája éppúgy nem volt érvényes a múltban, mint ahogy szertefoszlott a jelenben?

Bernáth Aurél: Történelem, 1966–1967 (részlet)

A kiállítás – mint Mélyi József kurátori munkái általában – az összefüggések finom hálóját próbálja felfejteni; belül keres fogódzókat – minekutána már kívül sem tágas. A kerettörténet úgy szól, hogy két jó barát, Bernáth Aurél és Déry Tibor egy adott pillanatban a rendszer két szélső pontjára lökődik. Lehetett volna akár fordítva is, de 1958-ban történetesen az egyik nagy állami megbízáson dolgozik, a Brüsszeli Világkiállítás utópisztikus pannóját festi, a másik börtönben ül, és a G. A. úr X-ben című disztópiáját írja. Ha az előbbire rákerül a szocreál bélyege, az egyben megsemmisítő morális ítélet, aminek ma is funkciója van. A megbélyegzés feledteti a jelen komplexitását, s projekciós felületet nyújt a mai ellenállás képtelenségének múltba vetített vágyképeken, fantázián való kiéléséhez.

A rigorózus dualizmusok politikailag mindig is hatásosak voltak: a „negatív pólus mindig rendelkezésre áll, hogy a saját álláspontot per negationem megvédjük…” (Reinhart Koselleck), illetve önmagunkat pozícióba hozzuk. A tárlat és Gróf Ferenc intervenciója belezavar az önigazoló projekcióba, összekuszálja a szálakat, kifordítja a szokványos viszonylatokat, és arra kényszeríti a nézőt, hogy közelebb ereszkedjen a távlatból fekete-fehéren látott korszak bonyolult szövevényéhez.

A képrombolás tipológiájában külön kategória a befagyasztott értelmezési keret megbontása, aminek értelmében a visszafordítható, vagyis nem végérvényes módosítás, beavatkozás – paradox módon – éppen az eredeti tárgy továbbélését biztosítja. Bernáth 1958-as, négyzetlapokból összeállított, gigászi alumíniumpannóját több mint fél évszázadig fedte a feledés homálya. A jól bevált sémákból kizökkentő kortárs művészeti intervenció, a beavatkozó gesztus a ki nem beszélt traumákra, a vakfoltokra, az elhallgatásra irányítja a figyelmet. A mű saját logikai rendszere alapján forgatja át az alkotóelemeket – Déry regénye szellemében, amely egy álomból indult ki, melyben a virág befele, a föld felé növekszik. Gróf Ferencet az foglalkoztatja, hogy milyen belső törvények szerint működik Déry világa, X. városa, amelyben minden önmaga ellentétébe fordul, s alaptételeink, mutatóink teljesen használhatatlanok. A művész intervenciójában az eredetitől eltérő algoritmus szerint, függőleges osztás helyett horizontálisan összerakott festmény, az „óriásmozaik” a köztérről templomtérbe, múzeumba, épülethomlokzat helyett testközelbe kerülve, az absztrakció felől nézeti a művet, azaz annak egy lehetséges absztrakt olvasatát nyújtja. (December 14-től eredeti, 1958-as formájában látható majd a pannó.)

A mű Bernáth 1922-ben, Bécsben készült Grafikai mappájának képi világát idézi. Ám itt nem állhat meg a számbavétel. „Siker és bukás, felmagasztalás és elátkozás, jó és rossz: a duális hidegháborús szemlélet nemcsak a stílusra, a tartalomra, de a művész intenciójára és morális lényére is kiterjedt” – írja Sarah Wilson Picasso, Marx and Socialist Realism című könyvében, miközben számba veszi a háború utáni globális realizmusvita lépéseit. Bernáth, a mélyen humanista festő, mindig is a realizmus mellett tört lándzsát, ám a szocialista realizmus kapcsán azt vallotta, hogy az „újabb kifejezésmódokra való törekvés minden művészetnek életkérdése… [s hogy] nem fekszik bele más, már kiélt stílus kihűlt ágyába, mondhatnánk ez a művészet higiéniája”.

Déry „szatirikus lázálomnak” nevezi a börtönben készülő művét, miközben mentális szinten éppoly pontos lenyomatát adja az ötvenes évek magyar társadalmának, mint Ismail Kadare műve, Az Álmok palotája Enver Hodzsa Albániájának. Ha Déry a létező szocializmus metaforikus látleletét nyújtja, a Bernáth-pannó az elveszett illúziót, a szertefoszlott vágyálmot vizionálja. X. rideg, kietlen, fémtörmelékekkel teli, állatoktól, növényektől mentes övezet. Lakosai viszont állandóan mosolygó, kedélyes, infantilizált alakok. Nemkülönben a Bernáth-pannón, ahol arctalan staffázsfigurák bolyonganak holdbéli, idilli táj előterében. Buda a „grófok és kastélyok” mesevilágát idézi, míg Pest olyan, mint X. város maga, melynek épületei „labirintusszerűek”, olyanok, mint Az Álmok palotájának kiismerhetetlenül kígyózó folyosói: egy falanszter, egy foucault-i értelemben vett panoptikum vagy börtön.

„A láthatatlanság a hatalom egyik eszköze” – írja Bernáth emlékirataiban a keszthelyi Festetics-kastély urának virtuális jelen- és távollétéről, amelyről egy vizuális jel, a kitűzött zászló vagy annak hiánya tájékoztatott. A Grafikai mappa Bernáth szavaival „politikai tartalmú volt”. „Hazánk elmaradott állapotáról akartam képet adni – írja. – S hogy a haza szándékaimat biztosan meg is értse, neki ajánlottam.” Ha innen olvassuk a mappa reinkarnációját, a vágyképek megvalósulását, egyfajta utópiát láthatunk benne, Déry disztópiájának inverzét; bizonyos átfedésekkel. A disztópiák és utópiák között ugyanis igen vékony a határ.

A brüsszeli pavilon a forradalom utáni konszolidációt volt hivatva kommunikálni a külvilágnak. A korabeli dokumentumok alapján az utolsó percig bizonytalan volt, hogy – jelképesen szólva ‒ a zászló ki lesz-e tűzve vagy sem. A Képzőművészeti Tanács jobbnak is látta hárítani a felelősséget, mondván, hogy az oda készült munkákról „úgyszólván befejezési stádiumában szerzett tudomást és kész tények elé lett állítva, nincs módjában a kész műveket szocialista tartalommal megtölteni, ezért a művekért a tanács semmiféle felelősséget nem vállal”. A szóhasználat, mely többnyire nem is művekről, hanem „dekorációkról” beszél, szintén pajzsként szolgálhatott, amely mögé számonkérés esetén vissza lehet vonulni. A megtorlások belső hatalmi harcokkal terhes, félelemtől dermedt világában nem lehetett biztosra venni a kimenetelt. Ezt a fojtogató miliőt, a Patyomkin-falak mögötti hatalmi játszmát, a bábuk átcsoportosítását idézi meg Gróf Ferenc intervenciójában az átrendezés: a pannó előlapjával egyenértékűen kezelt, gondosan ábécézett, beszámozott hátlapok láthatóvá tétele.

Walter Benjamin szerint a történelem nem narratívákban, hanem képekben ragadható meg. Bernáth szövege a 1966–1967-ben festett Történelem seccóhoz – amely szintén megidéződik a kiállításon ‒ hasonló alapállást tükröz: „a történelem nagyjai, az eszmék harcosai… képekben, képek által nyertek eleven megfogalmazást és emlékeztetőt. Így tehát a festő kölcsönkérte a művészettörténet közismert alkotásainak motívumait, de nem másolta azokat, hanem úgy bánt velük, mintha azok saját leleményéből születtek volna. Tehát festő módján újraköltötte őket, s így próbálta érzékeltetni és összefogni a történelem lényegét.” Ebben az „összefogásban”, Bernáth saját intervenciójában bizarr együttállások keletkeztek, mondhatni, vizuális freudi elszólások fedezhetők fel rajta, ha közel ereszkedünk a jelenetekhez. Delacroix figurája, a Szabadság géniusza nem vezeti a népet, hanem légüres térben, egyedül lengeti a zászlót (holott Nagy Sándor csatájáról nem maradnak le a harcosok). A kontinuus ábrázolások olvasási módját követve Szinyei Majálisát Miksa császár kivégzése követi, Somogyi József Martinásza pedig, amely a brüsszeli pavilon előtt állt 1958-ban − az utolsó percben eszközölt változásként a szocialista tartalmat erősítendő − furcsa párt alkot Cézanne clownjával. És habár mintha a Martinász állna modellt a festőnek, vagyis lenne még mindig a követendő példa tíz évvel a forradalom után, a művész mégsem őt festi, hanem a freskó megrendelőit, a háttérben egy bajszos, cvikkeres figura vázlatával. 1950-ben Bernáth azt írja a szocialista realizmus kapcsán: „a művészet világában a meglepetéseknek is helyük van... mindig is hagyok tehát ajtót nyitva”. Nagy Imre álcázva, cvikker nélkül felbukkan a Munkásállam freskón is, a kulturális trauma alaptézisének megfelelően, amely szerint a válasz valamely megrendítő eseményre nem marad el, még ha késleltetett is; vissza-visszatérő, tolakodó hallucinációk, álmok, gondolatok formájában tör utat magának, ahogy a bénultság, a lappangás, az amnézia is poszttraumatikus tünet. A traumatikus esemény váratlan bevillanások formájában kísért, mint nem asszimilált, be nem épült, zárványként létező tudás. Akárcsak a Történelem, az 1958-as alumíniumpannó sem egyszerűen utópia vagy disztópia, hanem inkább a kettő − iróniától sem mentes − együttállása.

A hatvanas évekre a realizmus–absztrakció vita geopolitikai megfeleltetést kap. Az új konstrukcióban a művész transzcendens esztétikai értékek létrehozójaként tételeződik, akinek megítélése önmaga belső törvényei szerint történik, elveszítve a művész mint termelő (W. Benjamin) történelmi pozícióját. E tézist elfogadni a szocialista vagy a nemzeti hatalmi önkény világában annyit tesz, mint virtuálisan a szabad világhoz sorolódni. De ahogy a jelen is komplexebb ennél a sémánál, s a művészet és tudománya sem létezhet burokban, a kompromisszumok hálójára épülő hatalmi konszolidáció időszakában a létező szocializmus analízisét is ideje megszabadítani a lecsupaszított stíluskritika abroncsaitól s az ellenállás–behódolás dichotómiájától. Gróf Ferenc kortárs kritikai közelítése a művészet elveszett társadalmi funkcióját és beágyazottságát veszi vissza, azaz éppen ez lesz művészetének tárgya.

„Korszakunk lehetetlen szörnyűségei mindig lehetségesek, és az emberek túlélik ezeket mindig” – írja 1957 februárjában Déry. Tíz évvel később, Kassák búcsúztatásakor már úgy látja: „…túlélni nemcsak szerencse dolga, de érdem is, túlélni: erkölcsös. Túlélni, az maga is egyik eleme a tehetségnek.”

Déry a börtönben megtört, bűnbánatot gyakorolt, s a zárkaügynöki jelentés szerint azt mondta: „Nem akarok spártai hősként meghalni, inkább élek így, hiszen megtörnek ezek mindenkit.” A krízis és a túlélés központi szerepet játszik a trauma történelmi koncepciójában is – tartja az elmélet, azaz a túlélés maga is lehet krízis.

A kiállítás a túlélésmódozatok anatómiájának is tekinthető, beleértve a túlélő bűntudatát. Nem ítélkező, inkább érzékileg megidéző és számvetésre késztető. Miközben megszokott nézőpontjából kifordítja, okosan és tapintatosan vezeti a nézőt a társadalom szövetének hol utópikus, hol disztópikus labirintusaiban. De tekinthető hommage-nak is: tisztelgésnek egy író, egy festő és egy szobrász emléke előtt – a múlttal való párbeszéd formájában. (Megtekinthető december 31-ig.)

András Edit

Megjelent a Műértő december-januári lapszámában.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!