A médium mint hajlék
Az idei nyár pannonhalmi kortárs kiállítása, a Magyar Elektrográfiai Társaság munkáiból rendezett Hajlék nem az apátság épületében, hanem a településen, a hajdani gazdasági épületből átalakított Apátsági Múzeum és Galéria termeiben látható. A sajtófotósok munkáiból összeállított, tematikusan az előbbihez kötődő tárlat, a Közös ház a hegyen kapott helyet. Suta élcelődés lenne azon merengeni, hogy a Közös ház és a Hajlék nem egy fedél alá került, mégis céltudatos látogató legyen a talpán, aki a két távoli helyszínt egymás után végigjárja. A dokumentarista igényű fotók és az „elektrográfiák” (printek) elkülönítése a műfaji különbözőség miatt bölcs döntés; a kísérőszövegek pedig – a tematikus összefüggésen túl – az apátság mint hajlék és közös ház gondolatával tágítják a kiállítótereket. Bizonyos azonban, hogy így kevesebb látogató talál rá a kortárs digitális művekre, mint ha fent, a turisták korábbi útvonalán helyezték volna el ezeket.
A Magyar Elektrográfiai Társaság tárlata a mintegy 60 művész különböző eljárásainak és érdeklődésének megfelelően igencsak sokszínű. Ez a sokszínűség főként erényként, és csupán néhány hátrányával jelentkezik. Erénye, hogy az alkotók szinte mind szorosan reflektáltak a hajlék hívószóra, és ettől a sokféleség ha nem is egységgé, de legalábbis sokszólamú gondolattömeggé áll össze, amihez a látogató is csatlakozhat. Főként printeket látunk a falakon, de más technikák is jelen vannak: térbe állított nyomat (Lévay Jenő Hajtogatott képe, mely játékos nyelvi utalás a kiállítás címére), fényszerkezet (Németh-Kassa Gábor), néhány videomunka (Gábor Éva Mária, Gyenes Zsolt, Horkay István, Koroknai Zsolt, Lux Antal) és néhány könyvtárgy (Bátai Sándor, Pézman Andrea). Ezek közül akadnak olyanok – ahogy a számítógépes eljárások esetében gyakran megtörténik –, melyeken maga a médium tematizálódik, s ezáltal annak belakhatósága, otthonossága, megbízhatósága válik művészi problémává. Pézman Andrea nyomtatást, kézírást és satírozást egyszerre imitáló nyomattekercsén a nyomhagyás és az autográfia sokszorosíthatósága, és ezzel az eredetiség kérdése vetődik fel. Gábos József Vernét idéző printjén a sorok képrendező elve teszi az eredetit alig olvashatóvá. Lux Antal táncos videója és Pál Csaba Báb állapot című, megrázó erejű installációja a testben lakozást, a test–lélek relációt mozgósítja.
A kiállítás további erénye, hogy a jellegzetes eljárások a közegükben kialakuló ellenpontokkal együtt jelentkeznek. Például a vendéganyagokból építkező képalkotás módszerei, ismert vagy kevésbé ismert műalkotások elemeinek felhasználása, régi fotók beemelése és a média képeinek újrahasznosítása keveredik a grafika vagy a fotó módszereivel és eltérő hangnemével. Így a régies elemek felvonultatásával óhatatlanul jelentkező nosztalgia iróniával, távolságtartással és kísérletező kedvvel kap új lendületet. Ez Daradics Árpád játékosságában, Enyedi Zsuzsanna printjén, illetve Horkay István videóján az Utolsó vacsora ismert részleteinek játékba hozásában vagy Ázbej Kristóf klasszikusokat idéző remixében érhető tetten. Vannak persze az elektrográfiai módszer automatizmusait mutató, kevéssé életre keltett kódexlap-, freskó- és épületidézetek is. Az elgondolkodtató, látványos vagy felkavaró művek közé ugyanakkor néhány kevésbé igényes munka is keveredett. Bár csoportos megmutatkozásokon ez gyakran megesik, némi kurátori szigorral kiszűrhető lenne.
A megoldások bősége néhol mintha ezek korlátait is mutatná: a képmontázsokban vagy képsokszorozásokban rejlő misztikus-ezoterikus lehetőség helyenként az olcsó könyvborítók semmitmondásába fut. A szimbolikus ábrázolás szép példáját látjuk Péter Ágnes Felajánlás című printjén, ahol a hajlék szó bibliai-liturgikus vonatkozása a konvencióktól elszakadva bomlik ki. Hasonlóképpen gondolatébresztő Kecskés Péter Fényember-sorozata, melynek darabjai analóg képek egymásra vetítéséből alakultak digitális nyomattá. Ez a technikai kettősség felveti azt a kérdést, hogy a digitális világ mint hajlék mit jelent a valós világ megannyi hajlékával – az anyagi létezés biztonságával és védelmével – szemben. A dekoratív számítógépes grafikák (Kelecsényi Csilla, ifj. Koffán Károly, Sós Evelin, Tellér Mária) vagy a tükrözéses mintázatokból épülő felületek esetében (Károly-Zöld Gyöngyi, Olajos György, Detvay Jenő) a részletekbe való belefeledkezés során rövid időre a kép lehet otthonunkká.
Mégis, a mai kép – mint a képzelet birodalma és hajléka – a digitális világ technikai meghatározottsága miatt magyarázatra szorul. Ebből a szemszögből úgy tűnik, a dekoratív vagy geometrikus digitális nyomatok súlytalanabbak. A technika adta lehetőségek, noha sokfélék, mégis alapvetően ezen eljárásmódok által befolyásoltak. Nem lehetnek maradéktalanul a szabadon szárnyaló képzelet kifejeződései – vagy tudomásul kell vennünk, hogy a korlátlan képzelet mítosz csupán. A fantáziavilág belakhatósága – a képzelet és a valóság közötti bizonytalan határ miatt – visszatérő probléma volt a XIX–XX. század fordulójának művészeti irodalmában. Ma azonban a virtualitás köztes szférája kiterjedtebb a művészet világánál. Egyszerre nyújt menedéket és csapdát, s így a hajlék hívószó érzékenyen érint bennünket: a virtuális világ életmódot is jelöl – a lakozás helyévé vált. Az internet és a számítógépes játék belakhatósága mégis csupán néhány művön kerül elő: Bálint Bertalan PC alaplapot felhasználó objektjén (Kalandozások kora), illetve Gábor Éva Mária két munkáján (Hommage a Love Craft; Variációk kockára). Csízy László Vágyakozóján pedig minden törekvés elveszett arra nézvést, hogy a kő kő legyen, a tér tér, az ember pedig ember – csak a hiánya marad a meghitt otthonosságnak. Fent azt írtam, hogy a kiállításon jótékonyan hatnak az ellenpontok; az utóbbi művek szükséges ellenpontjai minden nosztalgiának, dekorativitásnak és ezotériának. (A Hajlék című kiállítás október 1-ig, a Közös ház november 10-ig tekinthető meg, Apátsági Múzeum és Galéria, Pannonhalma)
Csanádi-Bognár Szilvia
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
