Az emlékezet morzsái

Az emlékezet morzsái

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Műértő

A művészettörténészek kedvelik, ha egy művész munkáiban felismerhető változást vagy változásokat egymásra épülő lépésekből álló folyamatként (korábban: „fejlődésként”) írhatnak le; s valóban, Imre Mariann életművében is felismerhető egyfajta váltás a 2010-es évek körül. Ez azonban nem jelent radikális szakítást korábbi formanyelvével (mint például Birkás Ákos esetében), hiszen munkáira továbbra is jellemző – többek közt – a minimalizmus, a redukció, a fakturális kérések felvetése vagy a már művészi védjegyének tekinthető hímzett beton használata.

Imre Mariann: Mulandóság rögzítése, Hárs illata, 2016-2018
©

Inkább egy időben és „témában” egyre bővülő sorozatról van szó, amely – mint ezúttal is – a Mulandóság rögzítése címet kapta. Az első egy piros és kék fonallal egy miskolci járdába rögzített babakocsi-nyomvonal volt 2009-ben. Ezt követte ugyanabból az évből a Függöny, majd a 2010-es kiállításán felbukkanó, hímzett betonból készült karácsonyfadísz; egy évvel később pedig ennek légiesebb megfogalmazása: egy padló felett lebegő, csupasz karácsonyfa, alatta a lehullott tűleveleket imitáló, hímzett „mezővel”.

2014-től egymást követték a pontosított alcímmel megjelölt Mulandóság rögzítése című kiállítások (Hárs illata, 2016; Szőnyeg, 2017; Morzsák, 2017), ezek végpontján áll a mostani, Lecsupaszítva alcímű tárlat. Sorozatot említettem, de sokkal inkább egy sajátos univerzumról beszélhetünk, melyben a motívumok újra és újra, más-más konstellációban bukkannak fel.

Mindannyian című munkája például viszonylag új elem ebben a kozmoszban, mégis számos ponton összefügg más műveivel. A szárhegyi patak vizében Imre által talált, úszó rózsafüzér – amelyről videó is látható a kiállításon – volt az előképe (vagy kiindulópontja) a Ludwig Múzeum Közös ügyeink című projektjére (Műértő, 2018. március) készített alkotásnak, melyben együttműködött a Vakok Állami Intézetének néhány tagjával. Ehhez ötvenméternyi „hamis” Tekla gyöngyöt és kétméternyi igazgyöngyöt vásároltak. A méretre, súlyra és színre szinte ugyanolyan gyöngyöket összekeverték, majd ebből a rózsafüzér felépítési rendszerét követve – 1 nagy + 3 kicsi + 1 nagy + 5 × (10 kicsi + 1 nagy) gyöngy – hoztak létre a falon vízszintesen végigfutó, mintegy vakvezető csíkként funkcionáló gyöngysort. A szemlélődő-meditatív imádság eszköze ily módon a „látszat és a valóság, az igaz és a hamis, a hit és a hitetlenség” viszonyának légiesen könnyed művészi felmutatásává transzponálódott. (A mű eredeti címe – Mindannyian gyöngyfűzők vagyunk – felveti a kérdést, hogy mennyiben tekintette a művész az együttműködésen alapuló művészeti projektben vak társait partnereknek, vagy egyszerű, kétkezi és csupán bedolgozó munkásnak. Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet, de a szentendrei tárlat mintha nem utalt volna a mű keletkezési körülményeire.)

Az öt műből és a videóból álló kiállítást a kurátor, Muladi Brigitta négy téma köré rendezte. Az említett rózsafüzér mellett ezek a „víz, a lecsupaszított karácsonyfa és a hárs lehullott virága”. A mulandóság konnotációi (árnyék, lehelet, virág, pókháló, füst, felhő, madár, hajó, fű, víz) közül itt kettő is megjelenik; ehhez képest új – de Imre művészi világában már hosszú múltra visszatekintő – elem a karácsonyfa motívuma, amely a rózsafüzérrel összekötve új, spirituális olvasatot is kínál. A „keresztény ünnepkör egyik fontos szimbóluma, a szeretet” mellett sokkal inkább az Isten megváltóként tisztelt fiának születését hirdető fa átlényegülése – kiszáradása és elpusztulása, az élet végességének, a könyörtelenül elérkező halálnak a rögzítése – a hangsúlyos. Ráadásul a csonka törzsek, halott, üresen meredező ágak nem is „valódiak”, hanem alumíniumból készültek, s elválnak a lehullott fenyőfatüskéktől. A hamis fatörzsek és a szemközti falból kimeredő, igazi tüskék kettősége és feszültsége a befogadót mintegy az időn kívülre, a „levegőtlen présbe” taszítja – lehengerlően szép kép az időben korlátozott létezésről, az élet esendőségéről. Az már csak rajtunk múlik, hogy a lineárisan nyitott, mintegy a végtelenbe tágított „szentolvasó-sorban” a reményt, a halál utáni „örök életet” vagy az elkerülhetetlen végzetet látjuk.

Imre Mariann: Mulandóság rögzítése, Lecsupaszítva, 2018
©

A kiállítás kezdő- és végpontján is két egymásra felelő munka áll; a már-már festői, hímzett betonkövek sorából álló falikép (Hárs illata, 2016–2018) és a robusztus asztalon rögzített apró nyomok (Morzsák, 2018). De mindkettő az élet tünékeny emlékeit rögzíti – cseppet sem tolakodó, mégis pulzáló érzékiséggel telítve.

A művész a megfoghatatlan megkötésére, a percek egymásra rakódó hordalékából kibukkanó töredékek – egy illat, egy érintés, egy felejthetetlen íz, a szemünkben rögzült pillanat, egy kósza, vissza-visszatérő dallamrészlet – megragadására törekszik. Műveit persze jellemezhetjük olyan ellentétpárokkal, melyek egyszerre, mintegy egymásba simulva léteznek: idő és időtlenség, kemény és lágy, súlyos és pihekönnyű, mozgás és állandóság, aprólékosság és nagyvonalúság, organikus és spirituális, kézzelfoghatóság és anyagtalanítás, sebezhetőség és törhetetlen szilárdság.

A meghökkentő idegenszerűség és a meleg otthonosság, mozdíthatatlanság és illékonyság tiszta és visszafogott elegyéből összeálló munkák a mélybe húznak és önvizsgálatra késztetnek. Imre Mariann alkotásai a sejthető és az alig kimondható határmezsgyéjén lebegnek – amiről lehet ugyan beszélni, de sokkal inkább nézni és érezni kell. (Megtekinthető július 1-ig.)

Dékei Kriszta

(Megjelent a Műértő 2018 júniusi lapszámában)