Hajas Tibor művészete és a tibeti misztériumok című tárlat a tibeti buddhizmus két forrásából, az indiai és saját sámánisztikus hagyományából kinőtt, majd a buddhizmuson belül nagy karriert befutott két rituális gyakorlata, a tummó és a csö – illetve ezek két, XX. századi magyar vonatkozású interpretációja – köré szerveződik.

A tárlat berendezése/megjelenése azonnal érzékelteti e végleteket és a fő irányokat. Az emeleti előtér fekete falain a tibeti kolostorok bejáratánál is kötelező elemként felfestett létkerék áll a középpontban, amely nemcsak a buddhista tanítások legfontosabb elemeinek – létforgatag vagy szamszára, újraszületések kauzalitása – vizuális összefoglalása, hanem egyben mentális tükör is a gyakorló számára a cél, azaz a nirvána felé vezető úton. A tibetiek világképét máig meghatározó ábra előtt egymással szemben a tibeti eredetmítosz lényegi eleme, a hatalmas ősanya-démonnő testének színes tér-képe, valamint Hajas Tibor feldarabolt önmagát láttató, Húsfestmény II. (Tájkép) című, Vető János fekete-fehér fotóján megőrzött művészi megnyilvánulása vetíti előre a további terek látnivalóit.

Innen két irányban fehér termek következnek a tibeti(-mongol) buddhista hagyomány hátterének megvilágításával. A múzeum saját gyűjteményéből való thangkák és kegytárgyak a halál utáni köztes lét lehetséges és kívánatos állomásait, a tiszta földeket jelenítik meg, ezt nevezhetjük a mahájána buddhizmus mennyországának is; szemben velük azonban ott az egzaktul strukturált alvilág, a 8 forró és 8 fagyos pokol képe naturalista mongol papírfestményeken. Fontos megjegyezni, hogy ezek a mind pozitív, mind negatív létállapotok a buddhizmus szerint az e világi életben is megtapasztalhatók – úgy is, mint a tudat produktumai.

A mongol képek misztikus folklór-horrorja vezet tovább a kiállítás erőteljes, szuggesztív magjához, a lét és nemlét határait firtató Hajas két, tibeti vonatkozású, a halála előtti évben létrejött, illetve előkészített alkotásához. A fekete falakra került sokkoló képsorozatok – a korabeli fotódokumentációkból Hajas alkotótársa, Vető János készített a kiállításra vetíthető anyagot, valamint ezekből kifejezetten csak itt látható nagyítások is születtek – megértéséhez tisztázandó, hogyan került közel Hajas e két igen erőteljes tibeti rituális gyakorlathoz az 1970-es évek végének Magyarországán. Ennek kibontása, nevezetesen Hamvas Béla 1944-ben megjelent és egészen a rendszerváltásig – illetve később is, csak akkor már árnyaltabb módon – sokakra, köztük az underground művészeti szcéna szereplőire is nagy hatást gyakorló könyve, a Tibeti misztériumok precíz kritikai körbejárása a kiállítás üdvös hozadéka. Kelényi Béla, a tárlat egyik kurátora felfejtette a bibliográfiát sohasem mellékelő Hamvas forrásait, megvizsgálta az angol „eredetit”, Walter Yeeling Evans-Wentz amerikai teozófus 1935-ös könyvét, melyről kiderült, hogy valójában egy másik munka átdolgozása: egy tibeti angoltanár fordításait tartalmazza.

A kiállításon mind a Tumo, mind a Chöd című Hajas-munka leírásánál szerepel a többszöri interpretáció/átértelmezés egy-egy, a gyakorlatok lényegét magyarázó idézeten keresztül, amely izgalmas kontextusba helyezi a Kádár-kori underground-misztikus performanszait, azaz Hajas interpretációját. Emellett a Hamvas által előállított, a keresztény fogalmakon szocializálódott, sajátos, teozófikus-gnosztikus elemeket tartalmazó buddhizmust is kritikai, korrekt megvilágításba helyezi.

A záró termek ismét visszatérnek a hagyományokhoz: az eredeti, máig gyakorolt tummó – belső hő fejlesztése és irányítása –, valamint csö (chöd) – az egóhoz és a testhez való ragaszkodás elvágása – elemeit, hátterét magyarázzák el olyan rituális eszközöket bemutatva, mint a Hajas performnszok hangulatába is illő lábszárcsont trombita és a koponyadob. Ez utóbbiak, továbbá a buddhista tradíció érthetővé tétele Végh József, a tárlat másik kurátorának szakmai területe.

A kiállítás két fontos eleme a test-, illetve a mester–tanítvány-vonal. A testhez való tibeti viszony igen különleges: egyrészt az érzékeknek és a vágyaknak köszönhetően ez minden szenvedés forrása; az ember a test kötődései miatt nem tud szabadulni a szamszárából. Az indiai buddhista hagyomány is előírja a testen, annak visszataszító részein és formáin való meditációt, a tibeti rituális gyakorlatok egyik legnépszerűbbje, a csö pedig a saját testet ajánlja fel a világ vagy a démonok és istenségek számára mint mandalát, amely a vizualizációk alatt fel is daraboltatik, hogy a gyakorló így tegye magáévá testtudatának illuzórikus voltát, valamint így szabaduljon az előző születései alatt felhalmozott rossz karmáitól. Másrészt viszont értékesnek, kincsnek tekintik az emberi testet, mivel csak ebben a létformában lehet eljutni a megvilágosodáshoz – ehhez a gondolati háttérhez illeszkedik a tummó, mely a testet használó önfejlesztés egyik gyakorlata. Hajas e két rituálé bűvkörében saját testén végzett, a bécsi akcionizmustól is inspirált kísérletei egyedi összeköttetést jelentenek a ma is szinte középkori Tibet és a késő kommunista Kádár-kori Magyarország, pontosabban az ennek fojtó légköréből való szabadulási próbálkozások között.

A másik, a tibetiek hitvilágában fontos elem a mester–tanítvány-viszony, és egyes buddhista ágaknál a hagyományvonal. Itt felmerül Hamvas és Hajas ilyen jellegű kapcsolata, bár a misztikus könyvvel Hajast Szentjóby Tamás ismertette meg, Hamvasnak pedig volt saját képzőművész-tanítványa, Molnár Sándor. De ezen a ponton került a képbe a XI. században élt, máig népszerű tibeti jógi, Milarépa alakja is, aki a kiállítás harmadik arcaként jelenik meg. Való igaz, hogy több módon kapcsolódik a tárgyhoz: Milarépa a tummót továbbvivő kagyü-vonal fontos mestere, maga is mítosz, mint Hajas, és korabeli „performernek” is tekinthető, hiszen felismeréseit dalokba foglalta, Hajas ismerte történetét akár inspirálóan is hathatott rá. Sőt az A. E. Bizottság Milarepaverzió című száma révén a késő Kádár-kor undergroundjához is köthető. Ám mintha az ő alakját már nehezen viselnék a tárlat amúgy is végletekig feszített – és itt bevillanhat Hajas expanderes Chöd-performansza – keretei. Nem segít ezen az sem, hogy Milarépa, a kiállítástól függetlenül egyébként jogosan, popkulturális ikon mivoltában jelenik meg a földszinti, bejárat melletti fal remek képregényidézetein.

A tárlat a mind tartalmában, mind megjelenésében igényes katalógussal lesz teljes – s a tanulmányoknak köszönhetően Milarépa alakja is jobban integrálódik a bemutatott anyagok univerzumába. (A 18 éven felülieknek szóló kiállítás 2019. április 14-ig tekinthető meg.)
Nagy Mercédesz

(Megjelent a Műértő 2019 márciusi lapszámában)