Színek és évek
A Ludwig Múzeumban sem maradhatott ki a Bauhaus-centenárium köré szerveződő nagyszabású program. A kötelező jelleg azonban a koncepción is érződik. Különös mozgalom a Bauhaus. Annak ellenére, hogy működése rövid ideig tartott, hatása a jelenünkig elér. Ha nem lenne közhelyes ezzel a szóval illetni egy fontos irányzatot, azt is írhatnám, hogy a Bauhaus öröksége felmérhetetlen.
A Ludwig Múzeum Bauhaus 100. Program a mának – Kortárs nézőpontok című kiállítása már a címében is azt ígéri, hogy erre a bizonyos örökségre vet egy kortárs pillantást, és bár valóban bemutatnak néhány kiemelkedő munkát, az összhatás mégsem katartikus.
A bemutató archív válogatással kezdődik, amely a Bauhaus korabeli dokumentumait, főleg cikkeket és leveleket vonultat fel. A tárlat narratívája szerint ez vezetne át a kortárs művekhez, vagy legalábbis teremtene valamiféle kontextust. Ez utóbbi azonban nem valósul meg, az archív anyag nem válik az egész szerves részévé. A kortárs szekció Walter Gropius híres, a Bauhaus iskola tanrendjének felépítését ábrázoló kördiagramjával indul, amely impozánsan mutat a falon, és mivel az első terem az ábrán is szereplő Előtanulmányok alcímet kapta, a látogató megörül, hogy milyen szellemesen köszön vissza a mozgalom intellektuális alapját jelentő ábra a kortárs műveket tematizáló kiállításban. Sajnos a többi teremben ez nem folytatódik, a címek nem követik tovább az ábrát, inkább a Bauhaushoz klasszikusan hozzárendelt fogalmak kerülnek elő: szín, forma, fény vagy a jól hangzó jövőépítés. A tárlat tehát kiszámítható, és hiába bukkannak fel benne csúcsművek, zavarba ejtően emlékeztet egy tisztességesen elkészített házi feladatra.
A legérdekesebb rész furcsa módon nem is szorosan a képzőművészethez, hanem a színházhoz kapcsolódik, amely – bár a Bauhaus közismerten összeművészeti irányzat volt – talán a legkevésbé ismert. A kiállított anyagok közül is kiemelkednek Bárdy Margitnak az egykori Bavaria TV számára készített jelmeztervei. Ezeknek sajnos csak a dokumentációja maradt meg, a képek azonban izgalmas gondolkodási és tervezési folyamatot mutatnak, a darabok pedig elképesztő hasonlóságot a német expresszionista filmek, különösen a Metropolis című (1927) sci-fi látványvilágával. Ebben a teremben látszik leginkább a bevezető falszövegben kiemelt, végül kicsit beváltatlanul maradó ígéret a Bauhaus hosszú távú, a modernitáson túlmutató hatásainak bemutatásáról.
A Bauhaus és vele a rövidre zárt 1920-as évek hatása ugyanis valóban óriási. Nemcsak azért, mert az ideológia, a formavilág és a gondolkodásmód generációkra hatott, hanem azért is, mert ez a korszak teremtette meg azokat a társadalmi feltételrendszereket, amelyek között ma is létezünk. A fogyasztás, a tömeg, a média és a nagyváros fogalmai, a társadalmi terek és a társadalom imaginárius modernista koncepciói jelentik a mai nyugati társadalmak alapját, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ebben a Bauhausnak – valamint az avantgárd filmeknek, Coco Chanelnek és Walter Benjaminnak – elévülhetetlen szerepe van. A dolgok ma ismert rendje ezeknek az ideológiáknak az eredménye, a Program a mának – Kortárs nézőpontok kiállítás pedig hatalmas ziccert hagy ki azzal, hogy ezt az összefüggésrendszert csak részben tudja megmutatni. Talán azért a színház kapcsán a legjobban, mert például Weininger Andor Gömbszínház-modelljében és Moholy-Nagy László Totális színház-koncepciójában az utópisztikus, a jövőt mint belakható, izgalmas teret elképzelő ideák mellett szinte explicit módon van benne a modern tömegmédiumok társadalomformáló hatása. A telefon, a rádió, a távíró és a mozi egymást feltételező és egymást erősítő rendszerei a képző- és alkalmazott művészeti formákon is nyomot hagytak. A modernizmus nemcsak történeti korszakot, hanem egy episztemológiai változást is jelöl, amelyben az esztétikai magyarázóelvek és a társadalmi gyakorlatok egyformán jelentős szerepet játszottak. Átalakultak a világban való elhelyezkedés és az identitáshoz való hozzáférés aktív módjai, ezt pedig a Bauhaus megérezte, és fel is erősítette.
A Forma és Szín szekciók valóban a két hívószóra koncentrálnak. Kiemelkedően szép a Kis Varsó 2017-es Bizalom című festett fainstallációja, amely az atomszerűen egymásra simuló, színes gömbökkel nemcsak a megidézett fogalmat, hanem annak ellentétét, valamiféle disztópikus szorongást is elő tud csalni a nézőből. Eperjesi Ágnes fotogramjai ezekben a szekciókban is megjelennek, ami jó kurátori döntés. A Staféta című 2007-es sorozat legfontosabb narratív mintája a megbomló párhuzamosság, a Lágy konstruktivizmus 4, 6, 7, 9 című, 2006-os munkák pedig klasszikus szín- és formatanulmányokként hatnak. Ugyanez a letisztult erő jelenik meg Losonczy István Inverzív ablakok 1 és 2 (2014) című olajképein, bár ezek egy konstruktivizmus hommage-kiállításon is ugyanígy szerepelhetnének. Ez az esetlegesség még számos munkáról elmondható, talán Szegedy-Maszák Zoltán Tárgyak című 2014-es nyomatsorozata és Fodor Tibor Rottoria című alumíniumszobra olyan, mintha pontosan ide tervezték volna. Szép és tágas kiállítás a Program a mának, de a benne megjelenő koncepció inkább a múltat, mintsem a jövőt idézi. (Megtekinthető augusztus 25-ig.)
Hermann Veronika
Megjelent a Műértő 2019 júniusi lapszámában
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
