Ózsvár Péter: Szólásszabadság, 1994 kerámia, 45x23 cm.

Komoly szakadék tátong a kiállítás célja és megvalósítása között, ez utóbbi indokolatlanul nemzetcentrikusra sikeredett, pedig ha a Kárpát-medence kulturális identitását választjuk témául, akkor nem zárkózhatunk be magyar világunkba, s nem azonosíthatjuk ezt a térséget -- egy grazi fotóművészt, egy szlovák építészt, valamint a közel negyed évszázada Nyugat-Európában élő román művészt leszámítva -- a magyar kultúrával és művészettel. De ugyanez vonatkozik a Kárpát-medencei etnikai kisebbségekre is -- nem csak mi, magyarok és magyarországi romák élünk a világnak ezen a táján. Ám az is kérdéses, miként lehet egy kiállítás keretében bemutatni két olyan egymástól távol álló problémát, mint a politológiai, demográfiai és szociológiai szempontból definiált etnikai kisebbség és a történelmi, társadalmi, individuális filozófiai, esztétikai törésvonalak mentén formálódó identitás művészetben való megnyilvánulása. S egyáltalán, miként lehet megközelíteni az etnikai és a nemzeti kisebbség, (mert a kettő nem ugyanaz!) kérdését a művészetben, hogy ne csupán kuriózumról, egzotikumról, provincializmusról értekezzünk. A kiállítás felveti annak lehetőségét, hogy a vajdasági és kárpátaljai kurátorok éppen a művészeti provincializmusban vélik megtalálni a kisebbségiek művészetének sajátosságát, leválasztva azt a főáramlatokról. Ez azonban ezeknek a közösségeknek a skanzenizálása és premodern állapotba való visszataszítása.

A kérdések sora ezzel nem zárul le, hiszen ha beleolvasunk a kiállító művészek életrajzába, magától értetődően fogalmazódik meg a kétely, miként illeszthető e koncepcióba a két-három évtizede vagy éppen tíz-tizenöt éve Magyarországon élő szerbiai, erdélyi, ukrajnai származású magyar művész, illetve a három évtizede Nyugat-Európában élő, Erdélyből távozott alkotó. Ám arra a kérdésre, hogy miben különbözik ezeknek az alkotóknak a művészetfelfogása, például a Budapesten vagy vidéken született, illetve ott élő művészekétől, nem kapunk választ. Hacsak nem a szenvedéstörténetet tekintjük az egyedüli sajátosságnak. Lehetséges és egyben nagyon valószínű egy másik tárlatolvasat is, amelyre a megnyitón elhangzottak, valamint a katalógus tanulmányai adnak lehetőséget: az etnikai kisebbség és az identitás kérdéskörét eredetileg a „magyar glóbuszra” szabták, a Kárpát-medencei földrajzi behatárolás kényszermegoldás volt, mert a kiállítás keletkezése alatt többen is kritikával illették a koncepciót. Így olyan eredmény született, amely minden irányba tett lépést, ám egyik utat sem járta végig, a végkifejlet pedig egy egzaltált -- koncepció nélküli -- tárlat. Ezt támasztja alá a katalógus és a kiállítás egyik ellentmondása is, hiszen nem igaz, hogy „a műalkotásokat a napjaink művészetéből válogattuk” (26. old.), mert a napjainknak nehezen nevezhető 1970-es és 1980-as évek is bőven képviselve vannak. A tárlat képtelen bemutatni a Kárpát-medencei identitások művészeti vonzatait, csak belekóstol a témába, olyan Budapesten jól ismert művészek révén, mint El Kazovszkij és El-Hassan Róza, valamint Makovecz Anna és Duliskovich Bazil, a határon túli magyarok művészetét pedig igencsak lebutított „mappában” szolgáltatja. A Kárpát-medencei rádiusz felvállalása azért is volt szerencsétlen választás, mert ismerve a régió ilyen témába sorolható számtalan alkotását és a múzeum adottságait, egyik felvetett (rész)problémakör feldolgozása sem lehetett reális. Másik út is kínálkozott volna: figyelmesen meghallgatni a bírálókat, s nem tűzzel-vassal átverni a kiállítás szakmai szempontból ingatag koncepcióját.

Az általam fentebb említett szakmai inkompetencia súlyos vád, ezért szeretném a figyelmet a kiállítás koncepciójának vitatható pontjaira irányítani. A témában való járatlanság kiérezhető Keserü Katalin szavaiból, aki szerint „a magyar művészet részévé kellene válnia a határon túli magyar és a magyarországi kisebbségek művészetének” (25. old.). Ez ugyanis részben már megtörtént, említsük meg legalább a háromkötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikont (főszerkesztő Fitz Péter, Enciklopédia Kiadó, 1999--2001), amely először nyitott kaput a határon túli magyar művészeti kataszternek vagy A magyar művészet a 20. században című könyvet (Corvina, 1999), amely a magyarországi művészeti kánonba emelte mindazon határon túli magyar alkotókat, akik rendszeresen jelen voltak a hazai művészeti életben és formálták azt. Több konferencia mellett a kiállítási intézmények is -- így például a Ludwig Múzeum, a Bartók 32 Galéria vagy a Miskolci Galéria -- nemegyszer adtak teret kortárs határon túli magyar művészetnek.

Komoly hiányosságnak számít, hogy az intézmény igazgatónője az Európai Unió alkotmányán kéri számon, „hogy a soknemzetiségű Európában mindenki élhessen az anyanyelvén, anyanyelvi kultúrában” (21. old.). Ez az alkotmány ugyanis egyelőre nem hatályos, ám számtalan európai jogszabály és ajánlás szabályozza a kérdést. Márpedig az egész koncepció erre a kritikai megjegyzésre épül, amit még súlyosbít az a tény, hogy Keserü elmulasztotta tisztázni a téma szempontjából alapvető fontosságú fogalmak -- mint az etnicitás, az etnikum, a nemzeti kisebbség, a nemzet, a nemzetiség, a származás -- jelentését. Így történhetett meg, hogy az igazgatóasszony „magyar származású” (23. old.) művészeket említ, ami arra enged következtetni, hogy nem ismeri a származás fogalom magyar értelmét: egy kolozsvári, szabadkai, kassai magyar ugyanis nem magyar származású, hanem magyar nemzetiségű! Ugyanerre a mulasztásra vezethető vissza a kiállítás első, Kisebbség a kisebbségben munkacímét kísérő, ám a művészetben nehezen definiálható alcím, amely az etnikai kisebbség kérdését kívánta vizsgálni a magyar művészetben. Ez volt a kiállítás történetének fordulópontja, ami miatt hat szlovákiai művész és a kurátor Kubicka Kucsera Klára lemondta a részvételt. Ilyen koncepcióban talán a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek alkotói, a más országból, kultúrából Magyarországra települt művészek jelenhetnének meg, ám esetükben is -- követve például Janice Kulyk Keefert -- inkább az etnicitáslét művészeti megnyilvánulásaira kellene fókuszálni.

Meglepő ugyanakkor, hogy maga Keserü zárta ki a magyarországi nemzeti kisebbségeket (kivéve a romákat) a kiállításból, mert „már nem teszünk különbséget a régóta itt élő német, görög stb. származású emberek között (a művészeti életben)” (23. old.). A megkülönböztethetőséghez való jog megvonása prekoncepciót sejtet, s akkor válik teljes mértékben érthetővé, amikor ugyanezt követi el a határon túli magyar művészekkel szemben is. Mindazok a művészek, akik nem vetették alá magukat Keserü kisebbségi alkotóról vallott elképzelésének, megsemmisítő erkölcsi minősítést kapnak: tudniillik azért nem állítanak ki, mert „vállalniuk kellett volna etnikai kisebbségi eredetüket s a természetes asszimiláció tényét, ám nem kívántak a kisebbségi kontextusba ágyazódni” (24. old.). A kortárs szakirodalom ezt nevezi a kirekesztés új retorikájának, Keserü igazgatóasszony nem is tudatosítja, hogy nem etnikai, hanem nemzeti kisebbséghez tartozó személyekről van szó ebben az esetben, s azt sem, hogy ezzel az ítéletével ország-világ előtt olyan embereket nevez asszimilánsnak (megnyitóbeszédében a politikus Duray Miklós pedig a nemzeti közösség árulóinak), akik 1918 óta immár négy-öt generációban őrzik magyarságukat.

A tárlat talán egyetlen nyertesei a magyarországi romák, igaz, kizárólag a nőművészek révén, ám itt is érdemes lett volna komolyan venni Junghaus Tímea állítását, hogy „a magyarországi cigány művészet igazi hungarikum” (76. old.), és végre a Magyarország felirat alatt szerepeltetni őket, nem pedig gettóba zárni alkotásaikat. Ez érvényes a határon túliakra is, mert a következetlen címeket kapott Erdély, Kárpátalja, Vajdaság, illetve Szlovákia és Szlovénia „kiskiállítás” a kiállításban elve helyett, a közös megmérettetés további értelmezéseket tenne lehetővé. Rávilágítana a roma művészeti kutatások egyik közeljövőben megkerülhetetlen problémájára, hogy a minőségi kritérium nem mellőzhető. Ellenkező esetben ugyanaz következik, mint a határon túli magyar művészeti életben, ahol önmagában az a tény, hogy valaki fest vagy szobrot alkot, s ezzel a közösségét szolgálja, már művészi csúcsteljesítménynek számít -- a minőségtől függetlenül. Sajnos a kiállításon is szembesülünk ezzel a szemlélettel, a népszavazás témája ugyanis nem elegendő indok egy mű kiállítására. Sajnálatos, de Zsáki István, Szemán Öcsi Ferenc vagy L. Farkas Zsuzsa munkái még kompromisszumként sem vállalhatók.

Az Ernst Múzeum Közös tér kiállítása mélyrepülés -- elsősorban a párbeszéd teljes elutasítása miatt. (Megtekinthető június 21-ig.)

Hushegyi Gábor

A Műértő című lap júniusi számából.