Micha Ullman: Bibliothek, 1994, Bebelplatz

Jó néhány példa bizonyítja Berlinben, mennyire felesleges a Brandenburgi kapu mellett nagy csinnadrattával megnyitott bombasztikus holokauszt-emlékmű, kínos fordulatokban gazdag elő- és utótörténetével együtt. Hogy nem a látványos, feltűnő gesztus, hanem a súlyos csendben figyelmeztetően mozduló mutatóujj méltó az emlékezéshez.

Legyen szó először arról, ami úgy, ahogy volt, nem lesz már soha. Legyen, de ne sok, mert ez esetben is túlságosan pontosak a szavak (Simenon). Zenei hang vagy egyenlet lehet még ilyen kristálytiszta, jól érthető.

Négyzet alakú kis üveglap a kövezeten, a Bebelplatz közepén. Alatta fehér, eredeti állapotában megvilágított, hétszer hétméteres föld alatti terem, üres polcokkal a falak mentén. Húszezer könyv férne el rajtuk. Az a húszezer, amit 1933. május 10-én ott hánytak a tűzbe fölhevült, pirosló arccal, lelkes diákok. Az üveglap melletti bronztáblán Heinrich Heine jóslata 1820-ból: „Ez csak előjáték volt. Ahol könyveket égetnek, a végén embereket is égetnek majd.”

A fehér terem az üresség, a hiány jelképe, föld alatti kripta. Volt. Párhuzamosan azzal, ahogy készült a gigantikus emlékmű a Brandenburgi kapunál, kiszakították korábbi összefüggéséből Micha Ullman Könyvtárát. Mint a városrombolásoknál manapság szokásos, tehát a városi bürokrácia és a magántőke összefogásával, mélygarázst építettek a tér alá. A korábban üres teret az építkezés befejezte után is lejárók szaggatják fel, a barbár ásatás pedig kifordítja a könyvtárt mélybeli magányából. A föld nyugalma helyett a garázstér benzingőze és motorok berregése, banális sírgyalázás állandó happeningje fogja majd körbe.

(Micha Ullman, Bibliothek, 1994, Bebelplatz)

Az emlékezés helyei

Mert nem a vég, hanem a kezdet. Az első megkülönböztetés. Aztán egymás után a többi, a gázkamrákhoz vezető úton. Az utat jelképező táblákat 1994-ben rögzítették az egykor jómódú zsidó polgárok lakta negyed, a Bayerisches Viertel lámpaoszlopaira. Arra emlékeztetnek, hogy a katasztrófa olyan: már történik, csak nem veszi észre, nem akarja észrevenni senki. Mindennap fölidézik az arra járóknak, hogy a fasizmus, még ha fölülről irányítják is, végül mindig hétköznapi. Például a zsidók számára kijelölt pad a parkban, amelyre valóban nem ül rá senki más. S hogy emiatt viszonylagos a kérdés jelentősége, tudtak-e a megsemmisítő táborokról is a németek.

Renata Stih és Frieder Schnock nyolcvan ilyen táblával szórta tele a városnegyedet. Egyik oldalukon rajzok a harmincas évek reklámgrafikáinak stílusában, a másikon a zsidókat diszkrimináló törvények és rendeletek rövid kivonatai. Egy sétabot a következő tilalmat illusztrálja 1941 szeptemberéből: „Nagy utasforgalom idején zsidók nem használhatják a tömegközlekedési járműveket. Csak akkor szabad leülniük, ha már nincs álló utas.”

A táblákat elővigyázatosan három méter magasra helyezték; így nem kell tartani megrongálásuktól. Mindamellett felfüggesztésük során a járókelők inkább neonáci provokációként értették félre a dolgot. A táblák alá ezért kisebb táblákat helyeztek, apró betűs felirattal, amelyek arról tájékoztatnak, hogy emlékműről, vagyis nem egy rémes jövő követeléseiről, hanem a múlt valóságos nyomairól van szó.

(Renata Stih--Frieder Schnock: Az emlékezés helyei, 1994, Bayerisches Viertel)

Árnyékok Grunewaldban

Betonfal a vasúti töltés oldalában, kis kerthelyiség, kedélyes asztaltársaság szomszédságában. Mintha mindig ott támasztotta volna a töltést, s véletlenül, mostanra csupán töredékként őrizte volna meg a lejtős úton a vágányokhoz vonulók negatív lenyomatát, térbeli árnyékát. A törés a falba vésett, ellentétes irányba mutató rézsútos vonalak, mintegy két korszak találkozásánál, szintén lehetne az idő esetleges munkája. A kemény, nyers anyag az állandóság látszatát kelti, és mégis a mozgás dermedt pillanatfelvétele, amely a falban való eltűnés fokozatait rögzíti.

Fal helyett azonban mondjunk halált. Mert 1941. október 18-tól valóságosan is kirajzolódott Berlinben az út, amelynek kezdetét a könyvégetés emlékműve és Heine jóslata jelzi a Bebelplatzon, s amelyet a Bayerisches Viertel táblái még csak képletesen szegélyeznek a harmincas évek második felében. Grunewaldból, a berliniek kedvelt hétvégi kirándulóhelyéről, az S-Bahn ottani megállójából aznap indult az első vonat a lodzi gettóba, majd egyre sűrűbben, 1942 közepétől már naponta a különböző haláltáborokba. Karol Broniatowski alkotása arra emlékeztet, hogy 1945 februárjáig 56 ezer embert hajtottak innen a pusztulásba.

Az állomás aluljárójában nagy fehér táblán nyíl és felirat: 17. vágány. Fent a katasztrófa -- józanságában megrendítő -- számbavétele: a sín mentén 186 öntött vaslap dokumentálja időrendben a szerelvények célját és az utasok számát. A menetrenden kívüli forgalom rekonstrukcióját nem utolsósorban az tette lehetővé, hogy a német vasút harmadosztályú jegyeket számolt fel a megsemmisülésbe utazóknak.

(Karol Broniatowski: Bahnhof Grunewald-emlékmű, 1991; Nikolaus Hrisch--Wolfgang Lorch--Andrea Wandel: 17. vágány, 1998)

Schauschitz Attila (Műértő, 2005. szeptember)