„A Liga szakszervezetek és a Munkástanácsok – kezdetben az MSZOSZ, a SZEF és az ÉSZT számos tagszervezetének támogatásával – sztrájkot és tüntetést hirdettek 2007. november 21-ére, tiltakozásul a hivatalban lévő szociálliberális, balközép kormánynak az egészségügyet és a nyugdíjrendszert érintő reformtervei, valamint általában a közszolgáltatások leépítése vagy privatizálása ellen. Fölhívjuk rá a figyelmet, hogy a franciaországi és németországi szakszervezetek hasonló okokból szintén sztrájkolnak. A szociális állam maradványait lebontó neokonzervatív-neoliberális támadással szemben megindult – végre Magyarországon is – a dolgozók ellentámadása.

A sztrájkot meghirdető szakszervezeteknek nézetünk szerint igazuk van. Olykori bátortalan kiigazítások ellenére az 1980-as évek közepe óta az egymást követő kormányok folyamatosan a dolgozókra (továbbá a volt dolgozókra: a nyugdíjasokra, a leendő dolgozókra: a tanulókra, diákokra) hárítják az egymást követő válságok terheit, miközben a profitok növekednek. Hatalmas anyagi kedvezményekben részesülnek tőkés óriásvállalatok, amelyek ezért cserébe igen kevés és többnyire rosszul fizető munkahelyet teremtenek csak. Sok százezer munkaképes ember nem dolgozhat, s kénytelen az összeomlófélben lévő szociális rendszerbe menekülni, amelyet egyre inkább elzárnak a szükséget szenvedők elől. Tízezrével éheznek a gyerekek. A roma gettók körül mind magasabb falak emelkednek.

A sztrájkoló munkások mindenki érdekében nyúlnak a sztrájk fegyveréhez: az utasok, a fogyasztók, a páciensek, a népjóléti rendszerek ügyfelei, a tanulók, a szülők érdekében is. Megérdemlik valamennyiünk támogatását. Baloldali embereknek a sztrájkoló dolgozók mellett a helyük.

Igaz, a kormány megdöntésén buzgólkodó politikai jobboldal álszent módon szintén a sztrájk és a tüntetés támogatására hív föl, és evvel máris sikeresen megbontotta a szakszervezeti egységet, és kárt okozott a dolgozóknak. Emlékszünk az Orbán-kormány szakszervezet- és munkásellenes intézkedéseire, az általa megszavaztatott „cselédtörvényre” is, amely ellen annak idején szintén tiltakoztak a szakszervezetek – akkor még a ma kormányzó szocialisták helyeslésével. Egyetlen mai parlamenti pártnak sincs e tekintetben semmilyen hitele, úgyhogy helyes volna, ha mind a támogatás, mind a bírálat gesztusaitól megtartóztatnák magukat.

A magyar jobboldal eszközként kívánja használni a sztrájkoló munkásokat, a kormánypártok pedig megpróbálják lejáratni és megosztani őket. Bízunk benne, hogy mindkét kísérlet hatástalan lesz.

A hatalmi machinációktól elhatároljuk magunkat. A tiltakozó dolgozókkal való szolidaritásunk föltétlen.”