Sztrájk a Keletiben. Mozdul a bakterház © Túry Gergely

Az utóbbi napokban a Társadalmi Szolidaritás Napjának keresztelt szakszervezeti kezdeményezés kapcsán leginkább az volt a sláger, hogy mennyire „telepszik rá a politika” a munkavállalói érdekképviseletre. A múl hét folyamán kiszivárgó hírek, álhírek és híresztelések után Kövér László, a Fidesz választmányi elnöke egyértelművé tette: pártja és annak szimpatizánsai „minden lehetséges módon” támogatják az akciókat. Budai Bernadett kormányszóvivő és Nyakó István MSZP-szóvivő pedig leütötte a magas labdát: az akció csupán a Fidesz érdekét szolgálja. A pártszóvivő egyenesen azt állította, hogy a résztvevőket becsapják, mert amit a Fidesz éhséglázadásnak próbál beállítani, az valójában „Orbán Viktor kormánybuktatási hatalmi harca új köntösben”.

Vitathatatlan, hogy a Fidesz kormánygyengítő érdekeit is szolgálják a szakszervezeti akciók, illetve Gaskó István Liga-elnök és Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnökének minapi találkozása Orbán pártelnökkel valóban felvetik az a lehetőséget, hogy előzetes egyeztetés volt a tiltakozás irányítói és a pártvezér között. Ha így lenne, az egyáltalán nem lenne példa nélküli. A szakszervezetek és a baloldali pártok már a XIX. század folyamán szoros személyi és szervezeti kapcsolatban álltak egymással, mintegy egymás „transzmissziós szíjainak” tekintették egymást. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői közül többen (például Peyer Károly, Szakasits Árpád vagy Marosán György) szakszervezetekben kezdték el pályafutásukat. A Gáspár Sándor vezette Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) pedig az egyik mozdíthatatlan talpköve volt a kádári pártállamnak, miközben nem érdekvédelemmel, hanem jóléti kérdésekkel foglalkozott.

De vannak időben közelebbi példák is. Az 1990-es parlamenti választáson katasztrofális vereséget szenvedő MSZP visszaútja a hatalomhoz éppen a szakszervezetek által támogatott 1990 őszi taxisblokádtól az 1993-as társadalombiztosítási (tb) önkormányzati választásokon át vezetett. A Horn Gyula vezette párt számára természetesnek is tetszett, hogy legfontosabb szövetségesével, a tb-választáson taroló Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségével (MSZOSZ) az 1994-es szavazás előtt megállapodást kössön, amelynek köszönhetően az abszolút többséget szerző pártnak jelentős „szakszervezeti frakciója” lett a parlamentben. Néhány név a pártlistán befutó szakszervezeti funkcik közül: Bársony András, Papp Pál, Paszternák László, Schalkhammer Antal, Szöllősi Istvánné és persze Nagy Sándor MSZOSZ-elnök. Valószínűleg a Bokros-csomagot se lehetett volna viszonylag csöndben végrehajtani, ha a legnagyobb szakszervezet nem áll a kormány mellett. És bár voltak mosolyszünetek az MSZOSZ és az MSZP viszonyában, a szakszervezet eddig minden választáson támogatta a szocialista pártot, noha az ma már nem kényezteti el befutó helyekkel szövetségesét.

A többi magyar párt és más szakszervezetek barátsága nem volt ennyire látványos, noha Palkovics Imre 1994-ig az MDF parlamenti képviselőjeként szerepelt, Horn Gábor jelenlegi SZDSZ-es államtitkár a Liga megbízott elnöke volt 1992–1993-ban, Pokorni Zoltán mostani Fidesz-alelnök pedig 1993-ig a Pedagógusok Demokratikus Szövetségét vezette (PDSZ). De hiba lenne azt hinni, hogy az érdekképviseletek és a pártok kapcsolata magyar sajátosság. Nyugat-Európában elsősorban a baloldali pártoknál bevett a szoros kapcsolat, noha az utóbbi évek tendenciája, hogy az uralmon lévő pártvezérek igyekeznek megszabadulni a szakszervezeti „kolonctól”. Olaszország példája, a Berlusconi-vezette jobboldal által felkarolt kormányellenes tiltakozások pedig azt is bizonyítják: ma már az sem lehetetlen, hogy egy virtigli jobboldali párt álljon a dolgozók tiltakozása mögé. A szociális érzékenységhez persze az kell, hogy a párt ellenzékben legyen.

Valami hasonló történik most nálunk is. Az orbáni szövetségi politika vezéreszméje jelenleg felettébb egyszerű: aki nincs velük vagy ellenük van, az velünk van. A szerdai akciót támogatja például az Élőlánc, a Humanista Mozgalom, a Jobbik, a MIÉP Vas megyei szervezete, a Védegylet és a Thürmer Gyula vezette Magyar Kommunista Munkáspárt is. Míg a Szili Katalin hátországának számító MSZP-s Társadalompolitikai Tagozat csak ma táncolt vissza az akció melletti kiállástól. 

© Pataky Zsolt

Nem meglepő hát, ha a zavaros helyzetet kihasználva a Fidesz kiáll a „szociális válság” miatt tiltakozó szakszervezetek mellett, különösen úgy, hogy a permanens kormánybuktató hangulatban lévő Orbán 2006. július 29-én a Magyar Nemzetben közölt programadó cikke megelőlegezte a „nyílt ellenállás formáit”, és az útlezárások, tüntetések, engedetlenségi akciók mellett a sztrájkokról is írt. Legutóbbi videóüzenetében pedig ismét „szociális válságról” és arról beszélt, hogy fél-háromnegyed éven belül bekövetkezhet a politikai változás, akár parlamenti, akár „más formában”. A sztrájkszervezők szakszervezeti riválisai most nyilvánosan azzal magyarázzák távolmaradásukat, hogy a Fidesz kihasználja a szakszervezeti követeléseket, de az legalább annyira fájhat nekik, hogy a Liga és a Munkástanácsok őket kihagyva külön akarnak a kormánnyal tárgyalni. Az Autonómok, a SZEF–ÉSZT vagy éppen az MSZOSZ tehát nem csatlakozott a sztrájkfelhíváshoz.

Gaskó István Liga-elnök igyekszik a kedélyeket azzal nyugtatni, hogy „nem a kormány, hanem egyes kormányintézkedések” ellen demonstrálnak, és felhívta a szerda esti Kossuth téri tüntetésen megjelenők figyelmét arra, hogy hagyják otthon a pártjelképeket meg az árpádsávost. Az egymással is versengő szakszervezetek között a Liga és a Munkástanácsok gyakrabban nyúlnak erőteljesebb eszközökhöz, mint a többiek. Ezzel együtt támogatottságuk nem túl erős. Amit jól mutat, hogy a  november 10-én a Miniszterelnöki Hivatal előtt három másik konföderációval közösen tartott gyűlésükön is jó, ha 1500 hívük jelent meg. A Fidesz átmeneti barátsága most azt ígéri, hogy a nem túl munkavállaló-barát időzítés, a hétköznap délutáni hat órai kezdés ellenére sokan jönnek majd el. Persze még többen lennének, ha Orbán Viktor is tiszteletét tenné, de a tüntetőknek egyelőre be kell érniük Kontur Pállal.

A sztrájk politikai vonatkozásainál jóval kevesebb szó esik arról, mit is akarnak a szakszervezetek. Pedig a vasúti szárnyvonalak megszüntetésének megakadályozásánál vagy a rendvédelmi dolgozók kedvezményeinél, amelyek leginkább ágazati érdeknek számítanak, vannak sokkal nagyobb hatású követeléseik is. A Munkástanácsok és a Liga három feltételhez kötötte, hogy visszatáncoljon a szerdára meghirdetett országos sztrájktól és a Parlament előtti demonstrációtól. A kormány vonja vissza az egészségbiztosítási pénztáraktól szóló törvénytervezetét, álljon el a nyugdíjszabályok megváltoztatásától, egyben a jövőre hatályba lépőket halassza el, valamint tekintse át a korkedvezményes nyugdíjazás rendszerét. A Gyurcsány-kormány mindeddig csak a legkisebb súlyúban, az utóbbiban mutatott némi hajlandóságot az egyeztetésére, és Csizmár Gábor munkaügyi államtitkár átadta a korkedvezményes nyugdíjazás megváltoztatásának ütemtervét az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak.

Az egészségbiztosítás ügyében vélhetően nem a mostani tiltakozás, hanem a koalíciós viszály akadályozhatja meg a rendszer átalakítását és a pénztárak létrejöttét. Bár az is igaz, hogy az SZDSZ-es Egészségügyi Minisztérium tervezetével elégedetlenkedő szocialista képviselők éppen az efféle tiltakozásokból szerezhetnek újabb muníciót vélt igazukhoz. Úgy tűnik, a protestálók a tiltakozáshoz rutinszerűen csatlakozó Magyar Orvosi Kamara (MOK) tervezetét tekintik tárgyalási alapnak, de megegyezésre aligha lesz mód, mert a kamara mereven elutasítja a kormány egészségügyi intézkedéseit. Abban teljesen igazuk lehet a szembenállóknak, hogy kölcsönösen kompromisszumképtelenséggel vádolják egymást, hiszen a kormány sem mutat hajlandóságot az alternatív javaslatok megtárgyalására.

A nyugdíj ügyében már jóval finomabbra hangolták a szakszervezeti követeléseket, bár ott meg elkésettnek tűnik a tavaly év végén elfogadott és jövő januárjától életbe lépő szabályozás elutasítása. A szakszervezetek szerint a jövő évben nyugdíjba vonulók mintegy nyolc százalékkal kevesebb nyugellátáshoz jutnak, mintha ezt idén tennék. Ez az érték kísértetiesen emlékeztet a 13. havi nyugdíj kasszán belüli százalékos részesedéséhez. Ezt a juttatást a Medgyessy-kormány vezette be, és a nyugdíjas szavazóbázisára ügyelő Gyurcsány-kormányok sem szívták vissza. Legalábbis egészében és nyilvánosan nem.

Az is igaz, hogy a szigorítások valójában elsősorban az előrehozott nyugdíjakat érintik, és a kormánynak azt a szándékát tükrözik, hogy minél tovább munkában tartsa a munkavállalókat. A szakszervezetek többször is kijelentették, tisztában vannak azzal, hogy a nyugdíjkassza óriási és évről évre növekvő gondokkal küzd, de a kormány szerintük előre sietett, és ad hoc intézkedéseivel a munkavállalók érdekeit sérti. Éppúgy, ahogyan az egészségügy esetében, fontosnak tartják, hogy a kormányfő által összehívott nyugdíj- és időskori kerekasztal javaslatai jelentsék majd a vitaalapot.

Miközben a kormány a felszínen hajthatatlannak tűnik a nyugdíjszigorítást illetően, a szocialista frakció nem tétlenkedik, s éppen tegnap sikerült – a kormánnyal kiegyezve – megakadályoznia, hogy az előrehozott nyugdíjak progresszívan csökkenjenek a 62 éves korhatárhoz képest korábban nyugdíjba vonulók esetében.

Zádori Zsolt