Mint elmondta, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után közvetlenül a jugoszláv nagykövetségen menedékjogot kért Nagy Imre egyszer már megfogalmazta lemondólevelét, ám azt a környezetében lévő Szántó Zoltán kommunista politikus és Lukács György filozófus hatására összetépte, és szándékától is elállt. Rámutatott: a Nagy Imre-per Kádár János személyes bosszúja volt, többek között éppen azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani. Varga László meglátása szerint a per "rituáléja" emlékeztetett a koncepciós Rajk-perhez.
   
Huszár Tibor szociológus is megerősítette azt, hogy Nagy Imrét nem lett volna "kötelező" kivégezni 1958-ban. Ezt a tényt alátámasztják elmondása szerint az utóbbi időben napvilágra került szovjet politikai bizottsági ülések anyagait tartalmazó iratok is. Kádárnak ugyanakkor azzal is számolnia kellett, hogy Moszkvában bevetésre készen állt egy második garnitúra Hegedűs András korábbi miniszterelnök vezetésével, hogy átvegyék Kádártól a hatalmat, így az akkori párt első titkárának a helyzetét végső soron stabilizálta a vele szemben álló Nagy Imre kivégzése.
   
A szakember rávilágított, hogy a Nagy Imre-perről leválasztott Szilágyi József-per volt az egyetlen, amelynek során a jogász vádlott Kádár János 1956-os szerepét is szóba hozta, illetve megkérdőjelezte a Vida Ferenc által vezetett bíróság legitimitását.
   
A szociológus kitért arra, hogy Kádár Jánosnak 1957 elejéig nem volt tényleges hatalma, ekkor Szerov és Konyev marsall volt Magyarország tényleges irányítója, a megyék élén pedig szovjet katonai kormányzók álltak. Ugyanígy a magyar munkáspártot és annak legfőbb vezetését szovjet küldöttek, emisszionáriusok - Malenkov és Szuszlov - irányították, ám a pert befolyásoló intézkedéseket nem tettek.
   
Hanák Gábor történész arról beszélt, hogy a Nagy Imre-per korábbi bírója, Radó Zoltán még 1958. február 6-án, a tárgyalások második napján sem tudott arról, hogy leváltják erről a tisztségéről és a pert elhalasztják. Szilágyi Józsefnek pedig azért kellett meghalnia, mert a február 6-án elrendelt pótnyomozás ellen tiltakozott, nem ismerte el annak jogosságát.
   
1958. május végén, június elején mintegy 70 tanút hallgattak ki negyedórás váltással. Ekkor már a vádlottakat vitaminnal etették, napi háromszor mehettek sétálni a börtönudvaron, hogy a perről készült filmen - amit a Kádár melletti propaganda szolgálatába terveztek bevetni - jól mutassanak. A több tíz órányi filmanyagot azonban végül 1961-ben megsemmisítették, mindössze egy fél órás összevágott anyag maradt fenn - tette hozzá.
   
Eörsi László történész hangsúlyozta: a Nagy Imre-per azért volt koncepciós, mert a vádlottak ellen azt hozták fel, hogy előre megfontolt szándékkal akarták megdönteni a népköztársaság hatalmát, arra már évek óta készültek, holott erről szó sem volt. Az 1956-os történések tényét a per kitervelői nem kérdőjelezték meg, csak olyan megvilágításba helyezték, hogy az Nagy Imréékre terhelő legyen - hangsúlyozta.
   
Nagy Imrét 1958. június 15-én Vida Ferenc bírói tanácsa szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás  vádjával, a fellebbezés lehetősége nélkül halálra ítélte, s másnap honvédelmi miniszterével, Maléter Pállal és Gimes Miklós újságíróval együtt kivégezték.
   
Vádlott-társai közül Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere 1957 végén börtönben halt meg, Szilágyi Józsefet, a miniszterelnöki titkárság egyik vezetőjét pedig külön perben hozott ítélet nyomán 1958. április 24-én végezték ki.
   
Nagy Imre holttestét előbb a börtön udvarán földelték el, 1961-ben pedig az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjába temették. Az 1956-os forradalom jelképévé vált Nagy Imre és mártírtársai rehabilitációja az ellenzék egyik fő követelése volt. 1989. június 16-án a Hősök terén 250 ezren búcsúztak tőlük, majd az  Új Köztemető 301-es parcellájában ünnepélyesen újratemették őket.

Nagy Imrét, Gimest, Losonczyt, Malétert és Szilágyit 1989. július 6-án a Legfelsőb Bíróság felmentette az 1958-as vádak alól.