HVG

Az úgynevezett irredentisztikus szervezetekkel szakítson meg minden összeköttetést a kormány, (...) mert nem számíthatunk az oly annyira szükséges titkos, feltűnés nélküli munkára - adott utasítást Bethlen István miniszterelnök azon az 1921-es minisztertanácsi ülésen, amelyen a határon túli magyarok támogatásának szervezeti rendjéről döntöttek. A világháború vége után abban mindenki egyetértett, hogy az ország új határain kívülre szorult magyar nemzetiségűek oktatási, kulturális és politikai jogainak érvényesítéséhez anyaországi támogatásra van szükség. Az 1918-1920 közötti kormányok azonban meglehetősen átgondolatlanul fogtak hozzá ehhez, és komolytalan szervezetek tucatjainak folyósítottak nagyobb összegeket. Így például - részben ellenük kelt ki Bethlen - az úgynevezett területvédő ligáknak, amelyek, mint a Felvidéki Liga is, költségvetési pénzen kalandor katonai akciókon ábrándoztak.

De az összeomlás utáni első időkben - derül ki a nemrégen megjelent Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című, az MTA Kisebbségkutató Intézetének kutatói által szerkesztett könyvből - a kormányok megpróbálták megmenteni az egykori magyar közigazgatást is. Egy ideig folyósították például az erdélyi köztisztviselők fizetését, a székelyföldi Udvarhely megyében több hónapra előre kifizették a közigazgatás dolgozóit, a Felvidéken pedig negyedévente 400 ezer koronát osztottak ki egy pozsonyi egyetemi tanár közreműködésével az egykori tisztviselőgárdának. Mindezzel azonban az 1920. júniusi trianoni döntés után felhagytak a kormányok.

1921-re érett meg a szándék, hogy egységesíteni kell a szétforgácsolódott támogatásokat, a különféle csatornákon és mindenfajta társadalmi egyesületeken keresztül folytatott adományozás ugyanis csak kidobott pénz. Ezért a tavasszal kormányra került Bethlen István - mint Bárdi Nándor történész kutatásaiból tudható - egy tollvonással kizárta a számtalan revizionista formációt a támogatások kezeléséből, s a határon túli célokra szánt összegek szétosztását egyetlen központra bízta, amelyhez országonként csak egy-egy szervezetet rendeltek. Mindezt persze a legnagyobb körültekintéssel, mivel "a kormányhatalom minden közbelépése nemzetközi okokból teljesen lehetetlen, sőt titkos közreműködésének beigazolása is a legnagyobb diplomáciai konfliktusra vezetne" - fejtegette Bethlen. Így aztán kizárólag - titokban állami szervek által felügyelt - társadalmi szervezeteken keresztül történhetett a pénzek folyósítása.

A magyarországi bázis a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központja (TESZK) lett, hozzá tartoztak a szomszédos országokban létrehozott szervezetek, így az erdélyi Bocskay Szövetség (későbbi nevén Népies Irodalmi Társaság), a felvidéki Rákóczi Szövetség (1924-es felbomlása után Felvidéki Egyesületek Szövetsége), Jugoszláviában pedig a Szent Gellért Társaság. A TESZK-nek már az elnevezése is konspirációs volt, mivel megtévesztésig hasonlított az 1919-ben nemzetvédelmi célokkal életre hívott, Gömbös Gyula későbbi miniszterelnök által irányított Társadalmi Egyesületek Szövetségéhez, ráadásul nem szerepeltették az egyesületi címtárakban sem. Bethlen maga nem érintkezett a határon túli szervezetekkel, azok a Teleki Pál exkormányfő által elnökölt TESZK-en keresztül tarthatták vele a kapcsolatot; a központnak kizárólag a Miniszterelnökség II. osztálya felé volt el- és beszámolási kötelezettsége. Az osztályt a két világháború között (1944 márciusáig) mindvégig a jogász végzettségű Pataky Tibor vezette, aki a Központi Statisztikai Hivatalból került a Miniszterelnökségre, és a második világháború után kitelepítették.

A támogatások álcázását szolgálta az is, hogy e pénzek sosem jelentek meg nevesítve a magyar költségvetésben, hanem a Pénzügyminisztérium, a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Miniszterelnökség és az Országos Menekültügyi Hivatal költségvetésében rejtették el, többnyire a "rendelkezési alap" néven futó tételekben. A pénzek szétosztásába azonban csak a Miniszterelnökség látott bele, ahol az ezzel kapcsolatos dokumentumokat időről időre megsemmisítették. A titokvédelmet a TESZK egy külső magándetektív-szolgálatra bízta, ennek költségei "védelem" címen szerepeltek költségvetésében.

A kifizetések úgy történtek, hogy a hiteléletet felügyelő Pénzintézeti Központban különféle neveken segélyalapokat hoztak létre - a Felvidék számára például a Rákóczi Alapot -, s a TESZK ezeknek utalt az előre megállapított kvóta szerint. De álcázásképpen vezettek számlát Amerikai Segélyalap néven is, abban könyvelték el a tényleges kifizetéseket. Az alapoktól aztán a pénzek már zsebből zsebbe (futárok útján, a követségeken keresztül) vándoroltak a célállomásokra.

A támogatások nem közvetlenül a magyar büdzsét terhelték, a kormány ugyanis sok esetben a koordináló szervezeteknek engedte át a szomszédos országokban megjelenő bevételeinek egy részét, mint a vízumdíjakat. De például a Székely Hadosztálynak még 1919-ben lóvásárlásra kiutalt, Kolozsvárott maradt összeget is, a kormány engedélyével, segélyezésre és oktatási célokra használták fel.

A TESZK fennmaradt irataiból kitűnik, hogy jelentős költségvetési pénzek folytak keresztül rajta. Bárdi Nándor számításai szerint csak az ezen az úton kifizetett támogatások az 1920-as években a Külügyminisztérium büdzséjének a 10-35 százalékát tették ki, egyes években pedig a magyar költségvetés fél százalékát is elérték. A Felvidékre húsz év alatt 100 millió csehszlovák korona jutott - állítja Angyal Béla szlovákiai történész -, az éves átlag mintegy 5 millió korona, ami nagyjából a csehszlovák miniszterelnökség vagy a nemzetgyűlés költségvetésének egyhetedét tette ki (igaz, oktatásra a csehszlovák állam 700 millió koronát fordított évente).

Az 1920-as évek elején egyébként Csehszlovákiába áramlott az összes támogatás kétötöde, holott a lakosságszám alapján Erdélybe kellett volna a legtöbbnek jutnia. A trend csak a következő évtized elején fordult meg. Bizonnyal azért is, mert Bethlen már a kezdetektől helytelenítette, hogy a Felvidéken a támogatás döntő többsége politikai szervezeteknél landol, és elsősorban az apparátus fenntartására használják. Erdélyben viszont a pénz mintegy 90 százaléka a - nagyrészt egyházi kezelésű - iskoláké lett: normatív alapon az elemi és a középiskoláké, de az elrománosított kolozsvári egyetem pótlására szervezett szakkollégiumok is erre támaszkodtak.

A konspirált akciók miatt a rendelkezésre álló források ma már nem mutatnak teljes képet a határon túlra juttatott támogatás valódi mértékéről. Annál is kevésbé, mivel a magyar tulajdonban maradt gazdasági vállalkozások, szabadkőműves-csoportok, nemzetközi egyházi körök - ismeretlen nagyságrendben - szintén kivették a részüket a finanszírozásból. A magyar tulajdonú Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt.-ben például Bethlen István részvényesi jogokat adott a Népies Irodalmi Társaságnak, a pénzintézet pedig kulturális és jótékony célú támogatásokat nyújtott az ottani magyaroknak.

A kijuttatott összeg nagyságán túl az is kevéssé van feltárva, hogy mit tudtak minderről az érintett országok hatóságai. Egy 1936-os prágai rendőrségi dokumentumból kiderül, hogy ott nagyjából tisztában voltak vele, mennyit kaptak a szlovákiai magyar politikusok Magyarországról, ám az még nincs pontosan feltárva, hogy a többi ország illetékesei milyen információk birtokában voltak.

A konstrukció 1931-ben együtt bukott Bethlennel, s bár a szervezetek tovább működtek, a határon túli támogatásokban már nem játszottak szerepet. A pénzek szétosztását a nagykövetségekre és a konzulátusokra bízták, ám ennek a mechanizmusát, valamint a kiosztott pénzek nagyságrendjét a dokumentumok megsemmisítése, illetve feltáratlansága miatt a kutatók még megbecsülni se merik.

RIBA ISTVÁN