Bitó László úgy véli, hogy társadalmi párbeszédet kell kezdeni a témáról, melyben kiemelt szerepe lenne a médiának. Véleménye szerint nehéz az embereket rávenni arra, hogy elkezdjenek a halálról beszélgetni, de ha valaki elkezdi, akkor mindenki hozzá akar szólni. Ez a párbeszéd „esélyt teremthet arra, hogy jó törvény szülessék az eutanáziáról. Ami szerinte az embert emberré teszi, „az nem az agy és a test kapcsolata és nem is az agy és a külvilág kapcsolata […], hanem az agynak az elméhez, a gondolkodáshoz való kapcsolata. […] A csiga emberi gondolkodásra semmi esetre sem képes”.

Sehol a világon nincs törvényes eutanázia – mondta Bitó. Belgiumban és Hollandiában is tiltott, csak bizonyos esetekben szemet hunynak fölötte. A szakember úgy vélte: orvosnak nem lenne szabad eutanáziát végrehajtani, ugyanis az ellentétes a hippokratészi esküvel. „Ha nem tud gyógyítani, akkor vallja be, hogy nem tud gyógyítani és onnan kezdve ez a beteg nem az orvos föladata.” Bitó a szerinte rosszcsöngésű eutanázia (jó halál) szót fölváltaná az euteliára. „Nemcsak a halállal kell foglalkozni, hanem a fölkészüléssel, a rítusokkal. A rítusoknak a halál előtt kéne lenni és azt szeretném, ha a halál után nem is lennének már rítusok. Nem bírok már temetésekre járni. […] Elbúcsúzni a haldoklótól kell, nem a halottól.”

A hvg.hu kérdésére Bitó úgy felelt: Belgiumban és Hollandiában nemcsak az aktív, hanem a passzív eutanázia is tiltott. De a lélegeztetőgép kikapcsolását nem lehet passzívnak tekinteni, mert „nem lehet passzívan kikapcsolni egy gépet”. Svájcot hozta föl még példának, ahol „nem törvényes az eutanázia, de nem büntetik az öngyilkosnak nyújtott segítséget, egyszerűen nincs benne a törvényben […] és ezt használják ki.” Említett egy oregoni példát, ahol legális az „orvos által asszisztált” öngyilkosság. Egy gégerákos tanítónő megbeszélte egy orvossal, hogy ehhez a módszerhez fordulnak, de még nem azonnal, „mert még bírja egy ideig”. Amikor a tanítónő nem bírta tovább, hívta az orvost, aki ment, odaadta a méregpoharat, de a tanítónő már olyan állapotban volt, hogy nem tudott nyelni. „Elbőgöm magam… Botrány, abszolút botrány… Nem adhat be injekciót” – fogalmazott a könnyeivel küszködve Bitó. Szerinte a legtöbb beteget nem akkor ölik meg, amikor ő akarja, „hanem amikor az ápolók idegeire megy”. A Fekete Angyal először talán empátiából segített valakit meghalni, de a második esetben már lehet, hogy nem annyira empátia volt, a harmadikban meg már valószínűleg nem akart ágytálazni – tette hozzá. A jó halálnak azonban része kell, hogy legyen a fölkészülés, a rokonoktól, barátoktól való elbúcsúzás. Ezt csak úgy oldható meg, ha a beteg dönti el az időpontot.

Az egyik jelenlévő újságíró nyolcvankilenc éves édesanyjának példáját említette, aki egy agyvérzés miatt teljesen ágyhoz kötött, pelenkázni kell, viszont szellemileg tökéletesen ép. „Három éve ápolom az anyukámat és olyan történetek zajlanak le köztünk, amit nem történtek volna meg, ha elviszi őt a szélütés. De én most szerettem meg az anyukámat, korábban nem volt meleg kapcsolatunk.”

Az euteliával foglalkozó hivatásos szakembereket Bitó átsegítőknek nevezi. Elképzelése szerint az átsegítők arra esküdnének föl, hogy adott helyzetben a betegeket átsegítik az életből a halába, önrendelkezési jogukat maximálisan tiszteletben tartva. Az átsegítők ugyanúgy választhatók lehetnének, mint például a szülész-nőgyógyászok. Az átsegítőnek pontosan tudnia kell arról, hogy páciense meddig akar például mesterséges táplálást, meddig szeretné, hogy életben tartsák. Az önrendelkezési jogot a beteg áthelyezné az átsegítőre, de bármikor vissza is veheti azt; a rokonok mindebbe nem szólhatnának bele. „Csináljunk pozitív élményt a halálból. […] Mindehhez azonban a társadalom gondolkodásmódját meg kell változtatni” – mondta. A hvg.hu kérdésére sikerült megtudni, hogy az átsegítő legfontosabb ismérve az empátia. Orvos nem lehet átsegítő, mert a hippokratészi esküvel ellentétes a tevékenysége. Az euteliával foglalkozó testület vélhetően az Egészségügyi Minisztériumnak lenne Bitó szerint felelős.

A szakember kétféle halált különbözet meg: az egyik, amelyik „életutunk közepén elénk áll; ez ellen a halál ellen minden erőnkkel küzdeni kell”. Az életút végén ránk váró halál ellen viszont nem érdemes küzdeni, „ő fog győzni”. Ma szűkek a lehetőségek: az ember a végrendeletében kérheti, hogy adott esetben ne élesszék újjá, „de lehet, hogy ezzel életem legszebb tíz évétől fosztom meg magam”. Viszont arra nincs mód, „hogy élesszenek újra és ha egy héten belül rájönnek, hogy ilyen és ilyen fogyatékosságom van, akkor adjanak egy injekciót”.

A hvg.hu arra volt kíváncsi, hogy a több mint három éve kómában fekvő Ariel Saron vagy a sajtóbeszélgetés előtti nap gondnokság alá helyezett, két és fél éve szintén kómában lévő Toller László esetében mi lehetne a teendő, tekintettel arra, hogy együknek sincs akarata, így nem képesek az átsegítő segítségét kérni. Választ azonban lapunk csak a nyolcvanegy éves Saron esetére kapott: „hagyják meghalni”.

Egy másik újságírói fölvetésre, miszerint az elképzelés egyik buktatója az egyházak ellenállása lehet, Bitó úgy reagált: a katolikus egyház régebben teljes mértékben a hamvasztás ellen volt, manapság viszont jóval megengedőbb ebben a tekintetben, tehát remélhető, hogy más kérdésekben – így az euteliával kapcsolatban – is változik az egyház álláspontja.

Lapunk azt is szerette volna megtudni, hogy akár a Tanakh, akár az Újtestamentum mennyire kompatibilis az euteliával. „A zsidó-keresztény kultúrában ott a felebaráti segítségnyújtás. Nyújtatunk segítséget ahhoz, hogy valaki éljen, nyújthatunk segítséget ahhoz, hogy valaki meghaljon” – reagált a hvg.hu kérdésére Bitó.

Szegő Péter