Hamisított Kéthly-szerelem?

„Nagyon sajnálom őt, mert a lenyelt düh mindig árt az ember egészségének.” Levélnekrológjában fogalmazott így 1967 áprilisában Kéthly Anna, amikor értesült valamikori küzdőtársa, a nála hét évvel fiatalabb „Faragó Laci” végzetes budapesti szívrohamáról. Kéthly szerint az „örök gáncsoskodó” abba halt bele, hogy a Kádár-korszakban „nem hódolhatott legkedvencebb hobbijának”, a kötekedésnek. A brüsszeli emigrációból Londonba, Ignotus Pálnak küldött, ez idáig publikálatlan levélben – melyet Strassenreiter Erzsébet történész mutatott meg a HVG-nek – nyoma sincs annak a szenvedély fűtötte fájdalomnak, amely az Utolsó jelentés Annáról című legújabb Mészáros Márta-film főhősét, az Eszenyi Enikő alakította Kéthlyt valósággal összeroppantja, amikor értesül a Cserhalmi György formálta Faragó ügyvéd végzetéről.

A rendezőnő hangsúlyozottan fikciós elemekből építkező Kéthly-opusa sírig tartó love storyként tálalja a szociáldemokrácia két fajsúlyos egyéniségének kapcsolatát. Ezt a beállítást a film szakértőjeként feltüntetett Strassenreiter olyannyira elfogadhatatlannak tartja, hogy levélben kérte – sikertelenül – neve levételét a stáblistáról. A Kéthlyről írt négy évvel ezelőtti tanulmányában ugyanis a történész a főhősnője és Faragó közötti szerelmi viszonyt „leginkább szóbeszédnek” minősíti.

Tény, hogy a két ember sorsa többször is keresztezte egymást, 1948-ban például jobboldali elhajlóként egyszerre zárták ki őket pártjukból, s 1956-ban együtt élesztették újra „az igazi” szociáldemokráciát. A szoros mozgalmi, majd baráti kapcsolat már az 1920-as évek elején kialakult közöttük, ám többről már csak azért sem lehetett szó – hangsúlyozza Strassenreiter –, mert Faragó nős ember volt. A kor szigorú erkölcsi normái szerint élő, harmincon túli „vénkisasszony” számára tehát akkor is elképzelhetetlen lett volna egy ilyen viszony, ha erre az egyébként csapodár hírében álló férfi könnyen kapható lett volna. Kéthly puritánságát a történész azóta az állambiztonsági levéltár újabban feltárt iratai alapján is alátámasztottnak látja. Szerinte az 1950-ben letartóztatott, s kihallgatásokon megtört politikusnő – bizonyíthatóan rabtartói sugallatára készített – százoldalas feljegyzésében, pontosabban annak a szociáldemokrata pártban „szinte divatos” erkölcstelen életvitelt ostorozó passzusaiban a „kiélés szabadsága” vagy a „felelőtlen szerelmeskedés” kitételeket, kivételekként, alighanem Kéthly belső énje diktálta.

A Kéthly-film fő mellékszereplője, az elnagyoltan és melankolikus széplélekként ábrázolt Faragó a valóságban évtizedeken át volt megkerülhetetlen, mára szinte elfeledett személyisége a többször nevet váltó szociáldemokrata pártnak, amelynek 1919-ben, 23 évesen lett tagja. Kezdetben inkább jogi és közgazdasági felkészültségét vették igénybe, kollegiális pártfeladatául azt kapta, hogy szakértőként segítse a szociáldemokrata parlamenti képviselők munkáját. Az 1922-ben honanyává választott, a közéletben azonban nehezen eligazodó Kéthlynek évekre ő lett a jobbkeze, jó néhány nevezetes parlamenti Kéthly-felszólalás gépirata őrzi stiláris és tartalmi javításait. Az idő tájt mindennapos vendég volt Kéthly lakásán, e tény alapján vontak le a jó- és rosszindulatú kortársak messzemenő következtetéseket. A párton belüli népszerűségét Faragó a napilap Népszavában és a Szocializmus című folyóiratban megjelenő, a tárgyszerűséget gyilkos iróniával elegyítő cikkeivel, de még inkább legendás szemináriumaival szerezte meg, kurzusai női hallgatósága valósággal rajongott szarkasztikus humoráért. „Élem a magam lúdtalpas életét (...) szivarozom (...) az öltözködés nemes mesterségét nem űzöm. Így is szép fiú vagyok” – kommentálta ilyen-olyan sikereit.

A gonoszkodó bohém szerepét játszó Faragó a leírt szót azonban halálosan komolyan vette. Noha a Levelek egy fiatalemberhez felcímű, 1943-as, népnevelő Népszava-cikksorozat vagy – a zsidótörvények hatálybalépése után – a Magyar Nemzetben visszatérően Régi magyar álnéven közölt nyilasellenes írások kétségkívül mestermunkák, kimagasló újságírói korszaka az 1945 utáni két-három esztendőre tehető. Arra az időszakra, amelyet ő úgy jellemzett: „légüres térben vagyunk demokraták”. Szociáldemokrata parlamenti képviselőként is rendkívül aktív, pártja vezérszónoka például a címek és rangok eltörléséről, valamint a népbíróságok felállításáról szóló törvényjavaslatok vitáiban, de még ezeknél is nagyobb vehemenciával írta a cikkeit. „A demokrácia önvédelme a fasizmus tapasztalatai után a demokrácia létfeltétele. A hiba csak ott van, hogy a demokrácia ellenségei a demokrácia védekezését a demokratikus elv megcsúfolásának, a demokrácia hiányának bélyegzik” – fogalmazta meg az „örök”, ma, a magyarországi szélsőjobb térnyerése folytán ismét aktuálisnak hangzó dilemmát 1946 elején, amikor éppen a felelősségrevonás kérdésében engedékenyebb Kéthlyvel (is) vitatkozott a Szocializmus hasábjain.

Botránykővé azonban az 1946-os könyvnapra készített Írástudók árulása – írástudók helytállása című kötete vált. Az önnön műfaji meghatározása szerint „az utolsó 25 esztendő irodalompolitikai átnézete, pamflet, nyolcíves, amolyan »írtam mérgemben« napló” ugyanis nem kímélt senkit, akit a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek talált az írástudók közül a világégésben. S ha az illetők, mint például Babits Mihály, Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor még tehetségesek is voltak, az Faragó szemében súlyosbító körülménynek számított. Vihart mégsem ezek a vitriolos fricskái kavartak, hanem a „fajelméletet hirdető”, „a nácizmussal vagy a nyilasokkal kokettáló” vagy éppenséggel nagyon is együtt menetelő népi írók elleni kirohanásai. Kötetében fejezetről fejezetre elemezte az „elementáris vigéc” Szabó Dezső, az „útszéli tollcseléd” Féja Géza, a „háryjancsis” Tamási Áron, „a részeg lakodalomban rikoltozó” Nyírő József, „az Alföld szektás táltosa” Veres Péter, „a restik aljanépe mellé álló” Szabó Lőrinc, az „ifjúsági vezérigric” Kodolányi János „kifogás alá” eső írásait. Utószavában pedig „szenvedélyesen túlzó elfogultságait” vállalva írta: „Akit itt bántottam, úgy érzem, megérdemelte (...) s amit mondok, nem kötelező senkire, csak rám.”

Ez utóbbi, enyhítő kitétel is kevésnek bizonyult. Egy részleteiben máig feltáratlan, szövevényes politikai játszmában – melyben a népiek tábora mögött álló parasztpártiak a kisgazdákkal és a kommunistákkal vállvetve gyakoroltak nyomást a szociáldemokratákra. Egy verzió szerint az akkor kisgazdapárti képviselő, Sulyok Dezső a neki barátilag dedikált köteten olyannyira felháborodott, hogy riasztotta Rákosi Mátyást. Mivel pedig a kommunista pártvezér „az átalakulás nehéz harcában” megkülönböztetetten számított a „népközeli” parasztpártiakra, nem tűrte, hogy a testvér munkáspárt oldaláról effajta támadás induljon. 1946 decemberében ugyan egy halvány kísérlet született a könyvre kimondott tilalom feloldására, a szóban forgó kötet mégis szinte nyomtalanul tűnt el. „Az MKP és az SZDP közös Szervező Bizottsága határozata alapján a forgalomból kivonva. Ez a példány csak tudományos munkára használandó” – olvasható a nyomdából valahogy mégis kiszabadult példányokba pecsételve.

A verdiktet Faragó – legalábbis Ignotus Pál szerint – fegyelmezetten tudomásul vette, mondván: a pártvezetés „nem hazugságot, csak hallgatást” kért tőle. Ugyanakkor különféle lapokban – igaz, némileg szalonképesebben – továbbra is fenntartotta állításait, és nem mondott le könyve kisipari propagálásáról. A bennfentesek számára ugyanis (akkor még) nem volt beszerezhetetlen a kötet. Lengyel András irodalomtörténész őrzi – és most a HVG rendelkezésére bocsátotta – azt a levelet és dedikációt, melyek a skandalum idején születtek. 1946. július 4-én Faragó – akkor mellesleg a Pénzintézeti Központ vezérigazgatója – azt írta a szociáldemokrata központ titkárságán dolgozó Gáspár Zoltánnénak, a Szép Szó című háború előtti folyóirat egyik szerkesztője özvegyének: „Drága Irénke! Bizonyára van tudomása arról, hogy mi lett a könyvem sorsa. Ezzel szemben nagyon szeretnék Magának egy példányt dedikálni. Azt tudom tanácsolni, lopjon Magának egy példányt a nyomdából, és abba aztán szívesen beleírom azt, amit érzek és gondolok.” A megszólított, amint azt a 17 nappal későbbi beírás tanúsítja, szerzett is egyet belőle – alighanem az útmutatás szerint.

MURÁNYI GÁBOR