Nem látni a Fidesztől az országot
Az önkormányzati választásokon ismét megmutatkozott: a teljes választókorú népesség mintegy negyedének aktív támogatása az ország egészének elfoglalásához és gyakorlatilag kontrollnélküli uralásához több mint elég. S bár Tarlós szerint Budapest mégsem annyira liberális város, az eredményeket megnézve, nem is annyira tarlósista.
Centrális erőtér + precíziós gépezet + balekség = NER
Választást középről lehet nyerni – hangzott a régi politikai közhely. Ezzel a fölfogással szakított radikálisan George W. Bush, amikor újraválasztása érdekében nem törekedet magát a középen állókkal, a hezitálókkal elfogadtatni, hanem saját bázisa teljes mozgósításával döntötte el a választást. A Fidesz ezt a stratégiát honosította meg nálunk; nem is törekszik a saját táborán kívüli rétegek igényeit kielégíteni, sőt, még meghallani se nagyon hangjukat; üzeneteit szinte kizárólag befelé fogalmazza meg, eredményeit saját közönsége uralásával és mozgatásával éri el. Mindez kiegészül – a szintén amerikai tanácsadók segítségével tökélyre fejlesztett és a párt- és állami média, valamint különféle szatellitszervezetek által kivitelezett – kommunikációs megoldással: az ellenfelek démonizálásával, illetve még ennél is hatékonyabb – és nyugati demokráciában szinte ismeretlen – módszerekkel.
De mekkora is az a bázis, amelyikre Orbán Viktor pártja hatalomgyakorlását alapozza?
Egy önkormányzati választáson nehéz megállapítani, hogy egy párt hány szavazatot is kapott, hiszen nem állnak rendelkezésre egymással teljesen összevethető adatok. Van, ahol nem is szavazunk pártokra, ilyenek a megyei jogú városok, és 2014-től Budapest is. Mégis, egy hozzávetőleges összehasonlítást készíthetünk, ha összeadjuk a megyei listákra és a megyei jogú városok polgármesterjelöltjeire (és a főpolgármester-jelöltre) leadott szavazatokat. Természetesen helyi tényezők, személyes népszerűségek torzítanak a képen, de arra jó ez a modell, hogy lássuk: 2006-ban és 2010-ben is 2-2,1 millió szavazó támogatta a helyhatósági választáson a pártot, most mintegy 1,8 millió. Amennyiben ehhez még hozzávesszük, hogy az idei országgyűlési választáson 2 millió 150 ezer, a négy évvel korábbi voksoláson 2 millió 300 ezer támogatójuk volt, akkor láthatjuk, hogy az állami lét egészére és néha a magánszféra területeire is kiterjedő Fidesz-uralom lassan (nagyon lassan) fogyó körülbelül 2 millió ember támogatásán nyugszik.
Kivételt csak a 2010-es országgyűlési választás jelentett, amikor nagyságrendileg többen szavaztak a Fideszre, aminek köszönhetően történelmi lehetőséghez, kvázi-teljhatalomhoz jutott, mellyel azóta is kímélet nélkül él, és amelynek ellenszerét nem lelik vetélytársai.
Mindez tegnap ismét megmutatkozott: a teljes választókorú népesség mintegy negyedének aktív támogatása az ország egészének elfoglalásához és gyakorlatilag kontrollnélküli uralásához több mint elég.
Ehhez járul, hogy a pártszervezetet és az elfoglalt pozíciókat precíziós gépezetként működtetik. A billegőnek tekintett körzetekbe soha nem látott emberi erőt és forrást koncentráltak. Egy-egy városvezető beágyazottságával még lehet magyarázni, hogy hagyományos baloldali körzetekben, ahol tavasszal vereséget szenvedtek (Kőbányán, Újpesten, Miskolcon), most toronymagasan nyerjen a kormánypárti jelölt, ám az olyan eseteket, mint például Csepel, ahol új aspiráns kiütötte a helyben jól ismert riválisát, aligha.
Sok esetben azonban még ennyi sem lenne elég, ám a kétharmad ereje riasztólag hat mindazokra, akik a politikában a Fideszen kívül szerepet vállalnának, vagy esetleg támogatóként lépnének föl, és a kormánypárt mindent el is követ, hogy ellenzéke (beleértve a hatalom túlkapásai ellen föllépő civileket) anyagi és személyi forrásait kiapassza. Ez azonban nem menti föl az ellenzéki pártokat a felelősség alól.
Gallfalvák: az MSZP bezzegországai, a civil lokálpatrióták és az előretörő jobbikosok
Az ország azon települései, melyek vannak akkorák, hogy az ottani szavazatokért már a politikai pártok is lehajolnak, nagy-nagy többségükben narancsba borultak. Egy képregényes hasonlattal élve: mintha az ország teljes egészében római uralom alá került volna, csak lenne még néhány engedetlen Gallfalva, ahol nem akarnak belenyugodni a Fidesz országlásába, és ellenállnak.
Az, hogy ez számokban mit jelent, álljon itt két érzékletes adat: a valasztás.hu adatai szerint önálló jelölőszervezetként a Fidesz-KDNP 584 helyen állíthat polgármestert az országban, míg az összefogás pártjait adó MSZP 21, a DK 3, az Együtt-PM pedig csak 1 településen ad településvezetőt.
A Gallfalvák közül kiemelkedik Szeged, ahol az MSZP-s Botka László nemhogy megőrizte a polgármesteri székét, de a masszív közgyűlési többséget is visszahozta, miközben ellenlábasa végig nagyon erős kormányzati hátszelet kapott, és még a szeged-csanádi megyéspüspök is felsorakozott mögötte. De ha azt nézzük, a szegedi mintát követte Kazincbarcika, Angyalföld, Kispest vagy Pesterzsébet: erős polgármesteri brand mögé kovácsoltak közgyűlési többséget. Ennek köszönhetően Kazincbarcikán Szitka Péter, Salgótarjánban a XIII. kerületben Tóth József,a XIX. kerületben Gajda Péter, a XX. kerületben pedig Szabados Ákos újrázhat.
Fájdalom, egyikük sem új név, már 2010-ben is ők voltak a „bezzegország”, ahogy Tóbiás József által most is megsüvegelt Csige Tamás Hajdúdorogon, Szentgyörgyi József Halásztelken vagy Lazók Zoltán Oroszlányban. (Az egyre kisebb súlyú településnevek pártelnöki felsorolása vészesen emlékeztet arra az időszakra, amikor az SZDSZ politikai hatalmát már csak egy-egy pont rajzolta meg az országos politikai térképen.) Nagyon kevesen vannak ezen az oldalon, akiknek sikerült az ellenlábastól elhódítania a polgármesteri széket: az MSZP-s Dóra Ottó Salgótarjánban, a PM-es Karácsony Gergely Zuglóban, vagy például a DK-s Hajdú László Rákospalotán ilyen. De igazából közülük is csak Karácsony új fiú közülük a helyi politikában, ám neki is komolynak mondható országos politikai múltja van.
De nézzük a Gallfalvákat a Fidesztől jobbra. A Jobbik 17 megyében lett a második erő a Fidesz mögött, és amellett, hogy sikerült a négy évvel korábban elnyert tiszavasvári polgármesteri címet megtartania, most további négy városban nyertek városvezetői címet: Tapolcán, Ózdon, Devecserben és Törökszentmiklóson. Az, hogy 13 településen lett polgármesterük, elmarad az MSZP-től.
De látni kell, hogy miközben az MSZP nem tudott négy fideszes kormányzati év után sem visszakapaszkodni, és Budapesten sem történt meg a remélt áttörés, a Jobbik immár kilenc megyében állított polgármestert – és a tendencia számukra pozitív, lassan, de folyamatosan erősödnek. A Fidesszel szemben elsősorban a lokálpatrióták, a helyi civilek szerepeltek jól. És a nagy ellenzéki pártok is akkor cselekedtek legjobban, ha csendben felsorakoztak egy ilyen jelölt mögött, és el se indultak – mint ahogyan az Siófokon történt, ahol emiatt vesztett a fideszes Balázs Árpád. Vagy vehetnénk példának Budaörsöt, ahol a Budaörs Fejlődésért Egyesület minden körzetet megnyert, Wittinghoff Tamás polgármester pedig civil színekben sokadszorra legyőzte a kihívóit.
Kinek a városa Budapest?
Mégsem annyira liberális város Budapest – értékelt vasárnap este Tarlós István, ám – valljuk meg, érthetően – itt meg is állt az eredmények további boncolgatásával. Ha ugyanis továbbmegy, kiderül az is, hogy Budapest nem is annyira fideszes, és nem annyira tarlósista város, mint amennyire ő ezt hinni akarja, vagy elhitetni próbálja.
Merthogy a helyzet az, hogy ennyire kevés szavazattal még sosem lett senki főpolgármester Budapesten, mint ő most. Négy év városvezetés után az még csak-csak beleférne, hogy négy százalékkal kevesebbet kapott vasárnap, mint 2010-ben (290 676 szavazat, szemben az előző választáson elért 321 908-cal), de hát már az sem volt egy csúcs: 2006-ban még Demszky Gábor mögött másodikként is több támogatója volt (349 412), mint később győztesként.
Nem mennénk most bele abba, hogy Budapest liberális-e, vagy sem (egyébként nem), de biztos nem fideszes. Budapest úgy nyolc-tíz éve leginkább a hiteles és elkötelezett városvezetőre vár. Ha meg nem látja, akkor azt választja, akit az éppen aktuális felállásban a leghasznosabbnak tart. (Vagy nem megy el választani, mint például most.)
Tarlós István 2006-ban azért kapott annyi szavazatot, mert új versenyző volt a megfáradt Demszky Gábor mellett. Rá négy évre már a konjunktúra emberének számított egy elsöprő Fidesz kétharmad után. Nem megoldásnak, hanem „jobb híján” befutónak – szemben egy szétcsapott baloldal harmatgyenge jelöltjével. Most pedig egyszerűen a megszokott és a „végül is rosszat nem tett” címkéjű arc volt ott, ahol a baloldali erők képesek voltak még az áprilisinál is abszurdabb komédiát előadni. És Bokros Lajos, aki magával hozta a most már láthatóan élete végéig (és valószínűleg még azon is túl) reá ragadt „csomagos” jelzőt, aki mellé tulajdonképpen nem is állt be a baloldali erők fele sem, így is kapott 35 százalékot – egy kétmilliós városban mindössze 77 ezer szavazattal kevesebbet, mint Tarlós.
Hát ez a helyzet. Budapesten a Fidesznek megvan a maga viszonylag stabil szavazótábora, látjuk, lényegében állandó: 290 és 350 ezer között mozog, és mobilizálható is. Ezt hozni tudja, és alighanem hozni is fogja mindig, tulajdonképpen függetlenül attól, ki a jelöltje (mondjuk, a függetlenként, de Fidesz-támogatással indult Schmitt Pál 1998-ban ezt is alulmúlta, de hozzá képest Tarlós István kétségtelenül egy nagy formátumú városvezető benyomását kelti). Hogy aztán ez mire elég, az az ellenfeleken múlik.
Most ismét a győzelemhez volt elég, de ez nem a Fideszen múlott. Miként nem a Fideszen múlott (vagy csak részben) az sem, hogy elvitt 17 kerületet a 23-ból.
Budapesten az önkormányzati választást az Együtt-PM-MSZP-DK kvartett játszotta le – a főpolgármesterséget feltétlenül, de nagyrészt ugyanez történt a kerületekben is.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
