Tetszett a cikk?

1944. október 15-én a magyar vezetés megpróbált kiugrani a második világháborúból, de Horthy akciója nem sikerült. A németek által megszállt országban a nyilasok – és vezérük Szálasi – jutott hatalomra, aki még Horthyt is felelősségre akarta vonni. Ezzel Magyarország sorsa megpecsételődött, de néhány egyéni sors is hátborzongatóan alakult. Akadt olyan eset, amikor valaki zsidómentőből a nyilasok áldozatává vált, végül pedig maga is csatlakozott a kegyetlenkedőkhöz.

A tengelyhatalmak és Magyarország 1944-re már elvesztette a világháborút – ezt tudták a hazai vezetők is. Az októberi magyar kiugrási kísérlet azonban nem sikerülhetett, Magyarország és a náci Németország sorsa a korábbi években, részben a magyar revíziós politika, illetve a „tengely” által jóváhagyott terület-visszacsatolások miatt annyira összefonódott, hogy a háború végén már nem maradt mozgástere a magyar politikai vezetésnek. Így végül Hitlerrel együtt bukta el Magyarország a háborút – mondta Zeidler Miklós egyetemi docens, az MTA BTK Történettudományi Intézetének (TTI) főmunkatársa azon a keddi sajtóbeszélgetésen, amelyet az intézmény munkatársai a hetven évvel ezelőtti kiugrási kísérlet évfordulója előtt egy nappal tartottak a budai Várban.

Az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjához tartozó TTI tudományos segédmunkatársa, Paksa Rudolf szerint a kiugrási kísérlet azért volt bukásra ítélve, mert a német csapatok mozaikszerűen vették körül a magyar egységeket 1944. október 15-ére, és a németek azonnal lefegyverezték (volna) a magyar tiszteket, akik követték volna Horthyt és miniszterelnökét, Lakatos Gézát.

Turbucz Dávid, a TTI tudományos segédmunkatársa szintén arról beszélt, hogy Horthy Miklós, a kormányzó 1944 októberében rosszul mérte fel a helyzetet. Saját kultusza foglyává vált ekkora már: elhitte, hogy a hadsereg egyetlen szavára engedelmeskedik, és a tisztek, főtisztek hozzá lojálisak. A kormányzó a hosszú évek óta körülötte kialakított mesterséges kultusz nyomán ugyanis tévesen mérte fel a hadseregben lejátszódó folyamatokat.

Paksa szerint ekkorra már a tisztek jelentős része – éppen a megelőző 25 év nevelése folytán – a szovjetekben az ördögöt látta, átállásuk ezért elképzelhetetlen volt a szövetségesek oldalára. Személyesen sem várhattak sokat a szovjetektől, hiszen arra szocializálták őket, hogy nekik nem lehet jövőjük kommunista uralom alatt. 

Paksa a rendezvény után a hvg.hu-nak elmondta, hogy miután az 1944. október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlet után Horthyt lemondatták a németek, és Szálasit tették meg Magyarország első emberének, a nyilas vezér még Horthy felelősségre vonását is kezdeményezte volna egy október 19-ei dokumentum szerint. Ez a felelősségre vonás elmaradt, Horthy ugyanis a németek őrizetében volt. (Szálasi a kiugrás miatt lépett volna fel Horthy ellen.)  A nyilasok így több magas rangú, Horthyhoz hű katonatisztet és katonai vezetőt vontak eljárás alá, amiért a kiugrásban közreműködtek. 

A kiugrást, annak előzményeit és következményeit nemzetközi és hazai szemszögből is vizsgálta rövid előadásában Borhi László, a TTI munkatársa és az amerikai Indiana Egyetem vendégprofesszora. Borhi az angolszász nagyhatalmak politikáját elemezve megállapította, hogy az USA-t és Angliát nem elsősorban a kelet-közép-európai államok és állampolgáraik sorsa foglalkoztatta. Bár 1943-ban voltak magyar remények arra, hogy az angolszászok partra szállnak a Balkánon, de valójában azonban erre nem volt reális esély, és arra sem, hogy ők szállják meg Magyarországot. Az angolszászok igazi célja az volt, hogy a tervezett normandiai partraszállás előtt Franciaországban csökkentsék a jelenlévő német haderőt. Az angolszászoknak tehát az volt érdeke, hogy a németek megszállják Magyarországot. Ebben nem játszott szerepet az itt élő zsidóság sorsa sem – a dokumentumok nem utalnak arra, hogy az amerikai vagy brit illetékesek foglalkoztak volna e kérdéssel.

Borhi a nemzetközi dimenziók kutatása mellett a háború és a terror hétköznapjaival is foglalkozott. A sikertelen 1944. októberi magyar kiugrási kísérlet után hatalomra került nyilasok vérengzéseiről megállapította: ezt amúgy családjukkal törődő apák, hétköznapi emberek, későbbi kommunisták, sztahanovisták hajtották végre. Néhány hétre azonban elszabadult a pokol 1944 végén Budapesten: a hétköznapi emberek a nyilasokhoz csatlakozva kisebb-nagyobb hatalomhoz jutva, akár katonákat, főtiszteket is kivégeztek egy pesti udvaron, ha az akadályozta őket rémtetteik végrehajtásában. Így rendőröket is megöltek, vagy lefegyvereztek. A rendőrök bűne is esetenként az volt, hogy a nyilasok által üldözött zsidók védelmében léptek fel.

A terror lélektanához hozzátartozott, hogy a nyilas rémuralmat nem is feltétlenül nyilas ideológiát képviselő emberek teremtették meg – mondta Borhi. Így B. O.-t, aki egyébként zsidókat bújtatott, illetve mentett 1944-ben, a nyilasok egy feljelentés nyomán elfogták, kegyetlenül megverték. A felismerhetetlenségig összevert férfit utóbb azonban megkérdezték, akar-e hozzájuk csatlakozni. Az életéért, családjáért remegő B. O. ekkor beállt a nyilasokhoz, és később ő is részt vett a kegyetlenkedésekben. A közvetlenül a háború után ellene indított első perben még felmentették – az általa mentett zsidó emberek tanúvallomásai is őt támogatták – 1971-ben viszont gyilkosságért és más kegyetlenkedésekért mégis elítélték.

Mindez Borhi szerint bizonyítja, hogy 1944-ben, a nyilas rémuralom idején egy hétköznapi ember is lehetett a zsidók megmentője, a nyilasok áldozata és nyilas hóhér – egy személyben. Paksa Rudolf szerint ez sem igazán meglepő, hiszen a Zimbardo-féle szociálpszichológiai kísérletek a 70-es években igazolták: ha teljesen hétköznapi embereket, kísérletre önként jelentkezőket véletlenszerűen két csoportra, „börtönőrökre” és „rabokra” osztanak, majd tényleg börtönszerű körülményeket teremtenek körülöttük, magukra hagyják őket, akkor két héten belül úgy elszabadul a pokol, olyan kegyetlenkedések történnek, hogy a kísérletet le kell állítani. 1944 végén egy ilyen gigantikus börtönné alakult át Budapest: a szovjet ostromgyűrűbe beszorított nyilasok és németek természetesen a „börtönőrök” voltak ekkor.

Borhi hozzátette ehhez: a nyilas pártszolgálatosok viszonylag kevesen voltak, de rémtetteikben ez nem akadályozta őket. Szerinte különleges az is, hogy míg Kelet-Európában általában az elmaradott területeken történtek a legsúlyosabb tömeggyilkosságok a világháború folyamán, addig Magyarországon a modernizált fővárosban következett be ugyanez.

Míg tehát Kelet-Európa legszegényebb vidékein egymillió embert öltek meg katonák és helybeliek – akár szomszédok is egymást, akár munkatársak is egymást -, addig Budapesten a lakosság egyik csoportja (nyilas pártszolgálatosok) irtották a lakosság másik részét (zsidókat, baloldaliakat, más ellenségesnek minősített személyeket).

Arra a kérdésre, hogy a kiugrás sikerülhetett volna-e? - a várbeli beszélgetésen résztvevő történészek többsége nemmel válaszolt, ugyanakkor elhangzott, hogy ha Magyarországnak sikerül átállnia a szövetségesek oldalára, akkor a nemzeti vagyon jelentős részét megkímélhették volna és az emberáldozat is kisebb lett volna. Ám ez azért volt irreális, mert Hitler Magyarországot stratégiai fontosságúnak tartotta a háború utolsó hónapjaiban: ennek oka az volt, hogy Románia 1944. augusztusi kiugrása után a tengelyhatalmak fennhatósága alatt csak Magyarországon volt kőolaj. Márpedig Hitler szerint „Berlin nélkül még lehet háborúzni, de a zalai kőolaj nélkül nem”. Végeredményben ez pecsételte meg Paksa szerint hazánk sorsát.

Szegő Iván Miklós

(a szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa)

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!