Amikor kerítésbontással oldottuk meg a menekültválságot
Huszonhat éve, 1989. június 27-én vágta át a „kamu-vasfüggönyt” a magyar és az osztrák külügyminiszter. Horn Gyula a világsajtó címlapjaira került, Budapest a gyakorlatban igazolta, komolyan gondolja a nyugati nyitás politikáját. A ’89-es lépésben ugyanis két egymásra torlódott menekülthullám és a páneurópai gondolat is közrejátszott. A 2015-ös kerítésépítés a szerb határon nem a Déltől, hanem a Nyugattól való elzárkózást szimbolizálja. Szegő Iván Miklós írása.
A vasfüggöny 1989 júniusi „szimbolikus” lebontása propagandaakció volt. A Keletet és Nyugatot elválasztó műszaki határzárat ugyanis már nagyrészt tavasszal megszüntették a magyar-osztrák határon. Így a vasfüggönyt a június 27-ei jelképes átvágás előtt az érintett határszakaszon gyakorlatilag vissza kellett építeni – különben nem lett volna mit átvágnia Horn Gyula magyar külügyminiszternek és osztrák partnerének, Alois Mocknak.
Különösen érdekesnek tűnik ugyanakkor a most, 2015-ben a szerb határra tervezett kerítés kapcsán az osztrák külügyminiszter huszonhat évvel ezelőtti nyilatkozata. Mock az MTI szerint a soproni városházán tartott sajtótájékoztatóján ugyanis ezt mondta: „a magyar-osztrák határon húzódó egykori vasfüggöny lebontása nemzetközileg is fontos esemény és remélhető, hogy a világpolitika kedvező változásai nyomán – amelyek egyik mozgatója a szovjet átalakítási politika – ugyanilyen események következnek majd be máshol is, mindenütt, ahol még kerítések és falak zárják el az emberek közötti érintkezés útját”.
„Vasfüggöny vágja ketté Európát”
Hogy valójában a vasfüggöny ekkor már nem is működött, arról Ripp Zoltán így ír a Rendszerváltás Magyarországon című könyvében: „Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky osztrák kancellár már 1989 februárjában megegyezett a műszaki határzár megszüntetéséről. A magyar határőrök próbaként április közepén láttak hozzá a szögesdrótok és jelzőberendezések lebontásához, majd május 2-án a hegyeshalmi határállomáson sajtótájékoztatón jelentették be a jelzőrendszer kikapcsolását és a bontás megkezdését.”
Az Európa hidegháborús kettéosztottságát szimbolizáló „vasfüggöny” kifejezést a történelmi hagyomány a brit miniszterelnökhöz, Churchillhez köti (nem teljesen jogosan, amint arra keretes írásunkban is kitérünk). Az angol politikus 1946. március 5-én éppen nem volt kormányfő, de az amerikai Fultonban mondott beszédében így fogalmazott: „A Balti-tenger partján fekvő Stettintől az Adria-parti Triesztig vasfüggöny vágja ketté Európát. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak fővárosai – Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia.”
Bécs ugyan később kiszabadult a szovjet zónából, és Belgrád is függetlenedett Moszkvától, de Churchill szavai komoly karriert futottak be. Később tényleg fizikai akadályként is vasfüggöny választotta el a nyugati és keleti országokat – így a magyar-osztrák és a magyar-jugoszláv határt igyekezett Budapest műszaki zárral eltorlaszolni.
Európai Egyesült Államok
Az elzárkózás okát Norman Davies, az Európa története című kötet szerzője Sztálin politikájában látja. Az 1947 végén megalakított Kominform, a nevében csupán „információs” szervezet révén szorosabb együttműködésre kényszerítette a formálódó keleti blokk államait. Ezután következett viszont be a gyakorlatban a Jugoszláviával való szovjet (és ennek megfelelően magyar) szakítás, az 1948-as csehszlovákiai kommunista puccs és Berlin első szovjet (keleti) blokádja.
Ám kevesen tudják, hogy Churchill 1946-ban mondott egy másik beszédet is Zürichben. Ebben viszont az Európai Egyesült Államok létrehozását sürgette. Vagyis a vasfüggöny felgyorsította a nyugat-európai összefogást, és az „európai szellemet” a brit szigeteken is erősíteni kezdte. Churchillt nem véletlenül támadta ekkor a konzervatív The Times – írja Norman Davies. „Botrányos javaslatnak” tartotta a lap, hogy a politikus előbb Németország és Franciaország összefogásáról beszélt, majd erkölcsi alapon „Európa-családnak” nevezte a nyugati közösséget. Kevés ember gratulált akkor Churchillnek, közöttük volt azonban a páneurópai mozgalom atyja, Coudenhove-Kalergi gróf. Ő ezt írta Churchillnek: „Most, hogy Ön hozta szóba az európai kérdést, a kormányok többé nem mehetnek el szótlanul mellette.”
A gróf páneurópai mozgalmának legismertebb személyisége Habsburg Ottó volt. Az utolsó magyar trónörökös éppen az egykori vasfüggöny NDK-s menekültek előtti első megnyitásának, az 1989. augusztus 19-ei páneurópai pikniknek lett a fővédnöke Magyarországon, 43 évvel később. Így tulajdonképpen a kerítések lebontása, a vasfüggöny leszerelése az európai politikával fonódott össze az elmúlt évtizedekben, ezért is kelt 2015-ben megrökönyödést a magyar kormány terve, hogy Európán belül, a szerb határon tervez kerítést építeni. Talán ezért „szólt be” a napokban Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke a magyar vezetésnek (nevet nem említve), hogy „a kerítés nem megoldás”.
Pedig éppen a magyar kormányzat adott lendületet 1989-ben az európai egyesítésnek. A páneurópai piknik indította el az NDK-ból Magyarországra özönlő turisták fokozatos nyugatra engedésének folyamatát, ami 1989 szeptemberében zárult le. Ezt, vagyis az NDK-sok nyugatra engedését a kommunista keletnémet államvezetés hevesen ellenezte. Nyers Rezső, az MSZMP, a hazai kommunista állampárt új elnöke akkoriban így írta le a dilemmát, ami előtt a magyar vezetés állt: „Magyarországnak mindegyik megoldás árt. Ez, amit elfogadtunk, végül ez árt az NDK felé. Ha az ő megoldásukat alkalmazzuk, akkor itt ezzel a nagy tömegű NDK – 50-60 ezer NDK-állampolgár tartózkodott az országban – állampolgár nagy részével kerülünk szembe.”
Havonta több mint ezer menekült
Az 1988-89-es enyhülési és nyitási folyamatok egymásra épültek – ahogyan a hvg.hu egy korábbi cikkében írtuk. Magyarország 1989-ben csatlakozott az ENSZ menekültügyi egyezményéhez, mert Erdélyből, Romániából egyre több magyar szökött át az egyre nacionalistább hangnemet megütő, falurombolási programba kezdő Ceausescu-rezsim elől. Földes György a Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés című munkájában írja, hogy 1987 első felében 3308 személy próbált legálisan áttelepülni Romániából.
A helyzet azonban tovább éleződött a nemzetközi diplomácia és a hazai menekültellátás szintjén is. Bukaresttel a feszültséget az okozta, hogy Magyarország átmeneti megoldásként gyakorlatilag menekültstátuszt és magyar állampolgárságot biztosított az érintetteknek. Egyéni elbírálás alapján lakhatási és munkavállalási engedélyeket adtak a menekülteknek, nem toloncolták vissza őket Romániába – írja Földes.
Az 1988-89-es menekültprobléma méreteit nehéz rekonstruálni. Sik Endre szociológus adatai szerint az áttelepülési kérelmet beadók száma 1984-ben még csak 792, 1988 egészében pedig már 4882 fő volt. Sik tanulmányából (Erdélyi menekültek Magyarországon) kiderül az is, hogy a hivatalosan és nem hivatalosan menedéket kérők száma ennél drasztikusabban nőtt. „Erdélyiek ezrei érkeztek Magyarországra, új hazát keresve maguk számára” – írta a szociológus a kilencvenes években. „Mindez teljesen váratlanul érte a magyar társadalmat és szervezeteket, melynek eredményeképpen krízishelyzet alakult ki.”
1988 márciusától havonta már több mint ezer menekült érkezett, s az első hullám 1988 októberében tetőzött. (A következő hullám már az általunk tárgyalt időszak után, a marosvásárhelyi 1990 tavaszi magyarellenes atrocitások után érkezett.)
A kommunisták érdekei
A magyar menekültek helyzetének rendezése soha nem látott feladat elé állította a hazai kommunista pártvezetést, az MSZMP vezetőit 1988-89-ben. (Addig ugyanis az országot elhagyó disszidensek okoztak legfeljebb problémát.) A formálódó demokratikus ellenzék, a későbbi SZDSZ-ben is aktív politikusok Menedék Bizottságot alakítottak 1988 januárjában – Szent-Iványi István írt erről az év májusában, a Beszélőben. Földes szerint ugyanakkor az MDF egy hónappal később nyilvános vitát rendezett a romániai magyarság megsegítéséről.
Az állami-állampárti vezetés a nemzeti kérdésben is igyekezett rivalizálni az ellenzékkel, így az MSZMP belpolitikai érdekei is szerepet játszottak az ENSZ-egyezményhez való 1989-es csatlakozásban.
A csatlakozás azonban az NDK-s menekültek esetében konfliktust okozott, mert a Kelet-Berlinnel kötött korábbi államközi megállapodás szerint vissza kellett volna toloncolni az ide érkezetteket. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb volt: az ENSZ menekültügyi konvenciójához csatlakozva Magyarország a menekültkérelmet beadókat nem küldhette volna vissza, ha azokat hazájukban bármilyen megtorlás fenyegeti. Ez az 1989-es törvényerejű rendelet ma már tényleg hatályban van, tehát nemcsak a magyar kormányzat „szíve” – amit Orbán Viktor emlegetett nemrégiben – miatt engedi be a menekülteket az országba.
Ám ezt a konvenciót 1989 nyarán még nem hirdették ki nálunk, így az NDK-sok számára nem létesülhettek hivatalos menekülttáborok itthon. Ekkor jött kapóra a Máltai Szeretetszolgálat segítsége, ezért látta el az NDK-sokat többek között ez a szervezet. Végül is a helyzet megoldódott, az NDK-sok 1989 szeptemberében elhagyhatták Magyarországot, és ez végül Kelet-Németország politikai szisztémáját felforgatta – a keményvonalas kommunista rezsim bukása szinte napok, hetek kérdése volt. Ennek bekövetkezte, a berlini fal leomlása után a két német állam egyesülését a nagyhatalmak is szentesítették.
Vagyis Magyarország 1989-ben helyesen mérte fel, hogy nem az NDK érdekeinek megfelelő megoldást kell képviselnie. Kérdés, hogy 2015-ben megtalálja-e a magyar politikai vezetés az európai megoldást a menekült- és migránskérdésben.
| Már az első világháború alatt is emlegettek vasfüggönyt |
Az Európa hidegháborús kettéosztottságát szimbolizáló vasfüggöny fogalmát már 1945 előtt is használták. Az első világháború idején, 1914-ben állítólag a belga királyné emlegette az őt, illetve országát és a németeket elválasztó vasfüggönyt. Pár évvel később, 1918–20 között, brit és orosz szerzőknél ez a fogalom már a Szovjet-Oroszországot és Európát elválasztó szerepben tűnt fel. Maga a vasfüggöny mint „eszköz” ugyanakkor színházi eredetű. Egy angol teátrumban az 1794-ben alkalmazták először, és a gyakorta lángra lobbanó színpadok, illetve a nézőtér közötti „tűzfalként” szolgált. A cél az volt, hogy a tűz ne terjedjen át a nézőtérre. Ilyen vasfüggönyt a 19. század végén a pesti Operaházban is felszereltek 1884-ben, a berendezés újabbkori elterjedésének (Angliában 1887-től alkalmazták egyre gyakrabban) egyik első példányaként. A bécsi Ringtheater 1881-es leégésekor ugyanis több száz ember vesztette életét a hivatalos adatok szerint. Egyes források azonban akár ezer ember haláláról tudnak. |
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
