szerző:
Radó Péter

Amikor méltatlan támadások érték a rendszer egyik szimbolikus vívmányát, a felcsúti kisvasutat, a válasz dacos kiállás volt: meghosszabbítjuk Bicskéig. Ugyanez a gyermeteg makacsság jellemzi a kormány oktatáspolitikáját is. Vélemény.

A centralizált (önkormányzatoktól elvett) és államosított (iskolai autonómiákat felszámoló, piaci szereplőket kiszorító) oktatásirányítási rendszer látványos kudarcát kísérő kritika és ellenállás hatására a kormány tovább mélyíti a gödröt, amit eddig ásott.

A közoktatás permanens lebutításának újabb hulláma a szakközépiskolákat helyezte célkeresztbe. Aki eddig szakközépiskolában érettségizett dönthetett, hogy felsőoktatásban tanul tovább, kitanul valamilyen érettségire épülő szakmát, vagy elmegy dolgozni. Mostantól a lebutított szakközépiskola után nem marad majd más választás, mint munkát vállalni – ha és amíg lesz ilyesmi. Akik eddig 18 éves korukban hoztak pályaválasztási döntéseket, azok ezentúl 14 éves korukban hoznak majd egész életre szóló döntést. És ahogy a még jobban lebutított szakiskola után, a szakközépiskola után sem lesz komoly korrekciós lehetőség: a közismereti tárgyak csonkolása nem a további tanulásra való felkészítés jegyében történik. A szakközépiskolákból tehát a kormány szakiskolákat csinál, és a szokásos nyelvi leleménnyel átnevezi őket szakgimnáziumnak.

Ez az, amit jó eséllyel mindenki érteni fog. A szakiskola lebutítása óta folyamatosan csökken az ide jelentkezők száma, míg a szakközépiskolába belépők száma a demográfiai csökkenés ellenére is stabil maradt, a gimnáziumba belépők aránya pedig 33%-ról 40%-ra nőtt. Az érettségi minden szempontból vonzó perspektíva, a kormányzati szómágia pedig keveseket fog becsapni, a „szakgimnáziumi érettségi” nem lesz teljes értékű érettségi, a szakgimnáziumi szakképzés pedig legyengített szakképzés lesz. (Nem véletlenül növekszik azoknak a szakmáknak a száma, melyeket eddig érettségire épülő programban lehetett tanulni.) Hasonlóan átlátszó húzás a Klik megszüntetve megőrzése. A Klik megmarad, de kétszáz tankerület helyett bő félszáz tankerületet irányít majd, melyeknek – állítólag – önálló költségvetésük lesz. Erre mondja a kormány, hogy az irányítás „közelebb kerül az iskolákhoz”. Ezt a butaságot nyilvánvalóan azok sem hiszik el, akik mondják. De ne legyünk igazságtalanok, valami haladás azért van. A tervezett tantervi reform pont olyan szabályozást készít elő, mint amilyen az 1979-es utolsó államszocialista tantervi reformé volt. A fejlett szocializmus építésének szakaszába lépünk.

Vannak azonban a folytatódó oktatáspolitikai ámokfutásnak olyan elemei is, melyek a laikusok számára nehezebben érthetőek. Ilyen például a „megbukott” vegyes – állami és önkormányzati – finanszírozási modell. Valami csakugyan megbukott, de alaposan a dolgok mélyére kell ásnunk, hogy lássuk, mi mondott csődöt valójában.

Mielőtt azonban ebben elmerülnénk, valamit gyorsan tisztázni kell: az Európában uralkodó finanszírozási modell a fiskális decentralizáció: az iskolák tulajdonosai (jellemzően az önkormányzatok) normatív alapon kalkulált éves egyösszegű támogatást kapnak, amely különböző ösztönzőkkel (kiegészítő támogatásokkal) egészül ki, s amely valamilyen mechanizmuson keresztül igyekszik kiegyenlíteni az önkormányzatok eltérő jövedelemtermelő képességéből fakadó egyenlőtlenségeket. A lényeg a normativitás: egy formula, melynek alapján az iskolák tulajdonosai átlátható és kiszámítható (értsd: tervezhető) módon stabil költségvetési támogatást kapnak, s amely alapvetően az iskolák által nyújtott közszolgáltatáshoz, a tanulók számához illeszkedik. Ennél hatékonyabb finanszírozási rendszer egész egyszerűen nincs: a pénz oda megy, ahol a gyerek tanul. Ha az elmúlt negyedszázadban egy ország átalakította a finanszírozási rendszerét, akkor az valamilyen „fejkvóta” alapú rendszerre ált át. Olyan ország, amelyik egy normatív finanszírozási rendszerről visszaállt egy buta, kiszámíthatatlan és az oktatott gyermekek számától teljesen független, az előző évi bázison alapuló finanszírozási rendszerre a fejlett világban csak egy akadt, s az éppen a miénk. Ez önmagában is egy súlyos dráma, de a magyar oktatásfinanszírozásnak van még három további betegsége, amit ki kell csomagolnunk.

Az első: természetesen lehet vitatkozni azon, hogy hol húzódnak a központi költségvetési és önkormányzati finanszírozási felelősség határai. Ha az összes érdekelt közötti párbeszéd során – modellszámításokkal jól alátámasztva – az a döntés születik, hogy erősíteni kell az állami finanszírozási felelősséget, az számos különböző – és még mindig értelmes – módon felvetődhet. Történhet ez oly módon, hogy a fiskális decentralizáció rendszerét nem bolygatva törvényben rögzítik az állami finanszírozás egy bizonyos mértékét és annak garanciáit. Történhet azonban fiskális centralizációval is, amikor valamilyen észszerű munkamegosztás alapján rögzítik az állami költségvetési és az önkormányzati finanszírozási felelősségi kört. Ennek is két módja lehetséges. Az egyik az, ami a pici, népességét tekintve Budapestnél is jóval kisebb Észtországban éppen történik: a középfokú intézmények finanszírozását átveszi az állam, az általános iskolák és óvodák finanszírozása marad az önkormányzatoknál. A másik a sokszor hivatkozott német rendszer: a fizetéseket az egyes tartományok fizetik, a dologi költségeket pedig a helyi önkormányzatok. (Természetesen mindkét esetben megmaradt a finanszírozás normativitása.)

Már ha eltekintünk a normativitás hiányától, e tekintetben a magyar oktatásfinanszírozás látszólag a német modellt követi – egy hatalmas különbséggel: Magyarországon nincs iskolai autonómia. Ahol az iskolák önálló bejegyzett intézmények saját költségvetéssel és önálló gazdálkodási jogokkal, ott a központi és helyi hatalom közötti munkamegosztás nem jelent mást, mint hogy az iskolai költségvetés több forrásból jut pénzhez. Magyarországon azonban a Klikbe olvasztott iskoláknak nincs sem elkülönített költségvetése, sem bankszámlája, sem a pénzügyi adminisztrációval foglalkozó alkalmazottja. A béreket közvetlenül az államkincstár fizeti, több mint 900 iskolában a dologi kiadásokat pedig közvetlenül az önkormányzat. A szó valódi értemében nem gazdálkodik senki: sem az önkormányzat, sem az iskola. Akinek viszont gazdálkodnia kellene, az egy adminisztratív állami kifizető hely, a Klik. Jól látjuk, hogy ezt milyen hatékonysággal teszi. És tudjuk milyen az, amikor puha költségvetési korlátok mellett egy hivatali apparátus „gazdálkodni” kezd: átláthatatlan, pazarló, a korrupciónak és a hivatali packázásnak tág teret engedő pénzköltés.

Az oktatásfinanszírozási káosz második rétege, hogy ez az iskolai autonómia nélküli finanszírozási felelősségmegosztás is súlyosan el van szemetelve, mégpedig kétféle módon is. Először is, a Klik és az önkormányzatok közötti finanszírozási felelősségmegosztás nincs egyértelműen rögzítve. Vannak olyan visszatérő dologi kiadások, melyeket a központi költségvetés finanszíroz, s vannak olyanok, amelyeket az önkormányzatok. Az például, hogy ki fizeti a patront a fénymásolóba, tényleg attól függ, hogy éppen a tantárgyfelosztást vagy történelemtesztet másolnak. Ráadásul van olyan intézményi kör, amelyben minden visszatérő dologi kiadást a központi költségvetés finanszíroz, s vannak olyanok, ahol azok egy részét az önkormányzat fizeti. Ilyen körülmények között folyamatos felelősségáthárítási játszma zajlik a központi költségvetés kifizető hatósága és az önkormányzatok között, melynek elkerülhetetlen következménye, hogy bizonyos visszatérő dologi kiadások fedezetlenül maradnak, s óhatatlanul csökken az önkormányzatok finanszírozási hajlandósága is.

Ha mindez nem lenne elég, a problémák harmadik rétegeként ez az „elszemetelt", iskolai autonómia nélküli fiskális centralizáció szándékos alulfinanszírozottsággal jár együtt, a kormány az államosítás óta egyetlen évben sem igazította hozzá a Klik költségvetését a korábbi év tényleges kiadásaihoz. A tudatos alultervezettség miatt a kormány költségvetés kifizető hatósága (a Klik) a számlákat az adósságok politikai kockázatainak sorrendjében egyenlíti ki, és a Klik minden évben folyamatosan újratermeli a megszokott 90 milliárd körüli adósságot. Félreértés ne essék, a közoktatás alulfinanszírozottsága viszont ennél sokkal nagyobb, mert a rendszeres kiadások egy nagy részét az intézmények elmaradt kiadásként és/vagy a szülők anyagi erejére támaszkodva lenyelik. Egyszerűbben: a megrendelt, de ki nem fizetett fénymásoló papír vagy mosdócsésze adósság; a szülők által kifizetett papír vagy a meg nem rendelt mosdócsésze nem az. A közoktatás alulfinanszírozottsága nagyjából a GDP több mint egy százaléka, körülbelül 400 milliárd forint minden évben. Ilyen finanszírozási szint mellett az iskolák épületei és állóeszközei az amortizáció ütemében lepusztulnak, s egy kiégett villanykörte kicserélése is az igazgatók „lobbierejétől” függ.

Valami tehát tényleg megbukott: az elszemetelt finanszírozási feladatmegosztáson és az iskolai autonómia felszámolásán alapuló brutálisan alulfinanszírozott fiskális centralizáció modellje. Még azt sem mondhatjuk, hogy egy bátor kísérlet bukott el; nem volt Magyarországon 2010-ben olyan komoly szakértő, aki szerint ez az államosítási konstrukció működhet. Ennek ellenére soha nem késő beismerni, ha hibáztunk, ha megbukott ki kell javítani. A kormányzat tehát korrigál: teljesen felszámolja a finanszírozási feladatmegosztást, darabokra szedi a központi költségvetési kifizető hatóságként működő Kliket, s hogy ezt megtehesse, kipótolja az évente felhalmozódó látható hiányt és „felbruttósítja” annak költségvetését.  Mindezt természetesen az iskolai autonómia helyreállítása és a tényleges alulfinanszírozottság megszüntetése nélkül. Minden ellenkező kormányzati híresztelés ellenére a jövő évi költségvetés tervezetében nincs 270 milliárdnyi pluszpénz az oktatásra. (Amennyi kevés van az talán éppen elegendő a jövő évi fizetésemelések fedezetére.)

A következmények előre láthatók. Mivel az önkormányzati források teljesen eltűnnek a közoktatásból, az összes ráfordítások mértéke csökkenni, az alulfinanszírozottság mértéke növekedni fog. A Klik költségvetésének bő ötven költségvetésre darabolása beszűkíti a korábbi egységes költségvetési kifizető hatóság által gyakorolt „cash-flow menedzsment” mozgásterét. Gyakoribbak lesznek a kifizetési problémák, de ezekért már a „rosszul gazdálkodó” iskolaközpontok viszik majd el a balhét. Az iskolaigazgatók a folyó kiadások egy kis részét fedező havi „zsebpénzt” kapnak, cserébe a finanszírozási problémákért megkapják a felelősség egy részét is. És végül, az iskolák továbbra is lenyelik majd a rendszeres dologi kiadások jelentős részét, az iskolák épületének és eszközállományának lepusztulása tovább folytatódik.

Most pedig emelje fel a kezét, aki szerint ez az állam jobb gazdája az iskoláinknak, mint az önkormányzatok.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Másmilyen az Instagram a Samsung új telefonján

Másmilyen az Instagram a Samsung új telefonján

"Aki csak szórakoztatni akar, az lenézi a nézőket"

"Aki csak szórakoztatni akar, az lenézi a nézőket"

Orbán: A helyzet rossz

Orbán: A helyzet rossz

Videó: több mint 100 autó karambolozott egy olasz autópályán

Videó: több mint 100 autó karambolozott egy olasz autópályán

Ennyibe kerül majd itthon egy Tesla

Ennyibe kerül majd itthon egy Tesla

Videó: Zebrán pördült meg egy fékező autós Kazincbarcikán

Videó: Zebrán pördült meg egy fékező autós Kazincbarcikán