Youah Noval Harari, a teljesen szabálytalan, de zseniális izraeli történész a Sapiens című könyvében azt állítja, hogy az emberiség tragikus, véres viszályai abból erednek, hogy „az emberek évmilliókon át néhány tucatnyi egyedet számláló hordákban éltek”, „minden sapienshorda függetlenül és leginkább a saját javát szolgálva működött”, és az a röpke pár ezer év, ami eltelt azóta, amióta a mezőgazdasági forradalom következtében ez a helyzet megváltozott, kevés volt hozzá, hogy kifejlődjék a tömegesebb együttműködés ösztöne. Nem hinném, hogy ez lenne az igazság egésze, de biztos vagyok benne, hogy a része. Hararinek ez a koncepciója jutott eszembe, amikor a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) sajtóreggelijén majszoltam a szendvicset a Babka kávéházban.

Egy Donald Trump, egy Vlagyimir Putyin, egy Orbán Viktor pontosan úgy viselkedik, mint egy ilyen sapienshorda alfahímje. Bármi baja van bárkinek, bármekkora globális problémák fenyegetnek bármekkora tömeget, avagy az emberiség lakóhelyét általában, a mi hordánk a first, annak az érdekei vannak mindenek fölé rendelve, az emberiség meg – mint olyan – nem is létezik, a Föld nem közös lakóhely, hanem a tömérdek first, a számtalan első számú érdek ütközésének a terepe. Az America first többek között azt jelenti, hogy az amerikai illetőségű anyagi érdekekhez képest a bolygónk jövője másodlagos, ezért kell az amerikai környezetvédelmet egy dilettáns climate change denierre bízni.

Ami first, az persze nem Amerika, nem Magyarország, nem Oroszország, hanem az annak tetejére keveredett sapienshorda. Az érdekek hierarchiája pedig pontosan megfelel a társadalmi hierarchiának. Amerikán, Magyarországon, Oroszországon stb.-n belül minden horda problémája annál firstebb, minél kisebb. Vagyis minél nagyobb anyagi és politikai erővel rendelkezik az a horda, minél kevésbé kell félteni, sajnálni, megsegíteni. És fordítva. A legtragikusabb helyzetben lévők gondja a legutolsó, ami azzal igazolható, hogy emberileg ők a legutolsók. Szegények, cigányok, menekültek, ilyesmik.

És hogy miért lelkesednek ezért sokan azok közül is, akik a legrövidebb távon sem járnak jól vele? Hát azért, mert ez felel meg az ösztönöknek, és jó érzés, felszabadító érzés engedni nékik, elvetni az ösztöneinket zabolázó értelmet, normákat, értékeket a jövőnk és embertársaink iránti kötelezettségeinkkel együtt.

A Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és a Cordelia Alapítvány elkészítette egy olyan menekültügyi rendszer kialakításának javaslatcsomagját, mely megfelel mindannak, amit el óhajtanak vetni azok, akik embertársaikat és önmagukat igyekeznek ösztönlényekké visszaminősíteni. Gyulai Gábor, az MHB menekültügyi bizottságának programvezetője határozottan visszautasította azt a beállítást, hogy ők az egyik szélső pólust képviselnék a másikkal, a mai kormányhatalom megátalkodott menekültellenességével szemben. Hiszen ők csupán a józanságot, a normalitást képviselik. De hiszen itt és most éppen ez a szélső pólus.

Ezen szélső pólus szerint, amikor egy túlterhelt rendszer feladatai megtöbbszöröződnek, akkor annak kapacitását növelni kell. A másik szélső pólus szerint pedig minimálisra kell csökkenteni. Ez utóbbi történt, amikor a nagy 2015-ös menekülthullámra a magyar menekültügyi rendszer drasztikus leépítésével válaszolt a sapienshorda. Jelenleg például munkanaponként öt embert léptetnek be a határon létesített tranzitzónába, miközben hétezren, többek között gyerekek fagyoskodnak borzalmas körülmények között, szinte minden szolgáltatás nélkül a határon. (A Helsinki Bizottság anyagában még 10 fő/munkanap szerepel, ezt azóta megfelezték...)

A sok, többnyire uniós pénzből jól kiépített, nagy befogadóállomásokat bezárták, de nem emberszabásúbb kisebbekkel váltották ki azokat, hanem részben semmivel, részben az ideiglenesnek szánt, emberi tartózkodásra úgyszólván alkalmatlan körmendi sátortábort véglegesítették.

Az egyik szélső pólus szerint azoknak a nagyon keveseknek, akiknek a menedékkérelmét még a magyar hatóságok is kénytelenek voltak jogosnak elismerni, nem olyan nagyon könnyű ebbe a számukra új világba beilleszkedni, ezért integrációs programokkal kell őket támogatni, már csak azért is, hogy a befogadó társadalomnak minél kevesebb gondot okozzanak. A Magyarországot kormányzó másik szélsőség szerint ez nem így van, ezért felszámolták az egész integrációs rendszert, és a hatóságok által „védelemben részesített” személyeket kidobják a befogadóállomásokról a semmibe, a hajléktalanságba, a reménytelenségbe.

A szélsőségesen logikus észjárás szerint ha Magyarország nem tagadja meg az üldözöttek jogát a menekülésre, és nem mondja fel az ezen jogot érvényesítő Genfi Egyezményt, akkor betartja, és nem tekint senkit törvénysértőnek, pláne nem bűnelkövetőnek, aki a határt átlépve menedéket kér. A másik szélső pólus szerint a Genfi Egyezményt nem kell fölmondani, de célszerű felrúgni, a határzár átlépését pedig bűncselekménnyé nyilvánítani. A menedékkérők bűnözővé nyilvánítása következtében a Szegedi Járásbíróságon közel háromezer kiutasító ítélet született, amelyeket egyáltalán nem lehetett végrehajtani, mert Szerbia a kiutasítottakat nem vette át. Az elítélteket egy ideig idegenrendészeti őrizetben aszalják, drága (köz)pénzen őrzik és etetik, aztán szélnek eresztik őket. Mehetnek a „bűnözők” ahová akarnak, senki nem nézi, vannak-e közöttük olyanok, akik ténylegesen veszélyt jelenthetnek, a lakosságot meg azzal áltatják, hogy tökéletesen meg vannak védve.

Az egyik szélsőség vélekedése szerint Magyarország határain belül mindenhol Magyarország van. A másik szélsőség szerint Magyarország a határtól nyolc kilométerre kezdődik, aki annál közelebb van a határhoz, nem minősül Magyarországon lévőnek. Nem veszik át a menedékkérelmét, nem is regisztrálják, hanem visszarugdalják a határon túlra. Ezt tették – esetenként igen brutálisan – 2016 második félévében csaknem húszezer emberrel.

Az Afganisztánból érkezők 6%-át, az irakiak 13%-át, a szírek 9%-át részesítették védelemben tavaly. Összességében a menedékkérelmek 92%-át utasították el. Az elutasítások aránya az EU-ban átlagosan kevéssel haladja meg az ötven százalékot. A Magyarországon uralkodó „józan paraszti ész” szerint viszont a halottak százezreivel elborított, tönkrebombázott Szíriából érkező 11 emberből 10 csak kitalálta, hogy ő menekült, igazából semmiféle védelemre nem szorul. A kevésbé „paraszti ésszel” élők, akik valamelyest ismerik a szíriai, iraki, afganisztáni állapotokat, a fenti számokból arra következtetnek, hogy a menedékkérelmeket nálunk nem vizsgálják meg érdemben. Magyarországon a közpénzekből többször annyit költenek a menekültekkel kapcsolatos kormányzati kommunikációra, mint a menekültügyre, magára. Azt a sok-sok pénzt arra költik, hogy az embereket meggyőzzék: a kormány mindent az ő biztonságuk érdekében tesz. Ezzel szemben áll az az állítás, hogy a kormány által előállított helyzet nem csupán „embertelen és súlyosan jogsértő, de hozzájárul a biztonsági kockázatok és a szervezett bűnözés növekedéséhez is. Azzal, hogy a kormány lényegében ellehetetleníti, hogy a menedékkérők ésszerű időn belül, szabályosan benyújthassák kérelmüket, arra kényszeríti őket, hogy szervezett bűnözői csoportok segítségével jussanak el egy olyan európai országba, amelyik hajlandó megvizsgálni, hogy jogosultak-e nemzetközi védelemre. A mindenféle ellenőrzés és regisztráció nélkül visszakényszerített és az embercsempészek kezébe taszított külföldiek között senki sem tudja és nem is tudhatja, rejtőzködnek-e a nemzetbiztonsági szervek által keresett személyek.”

A Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és a Cordelia Alapítvány által összerakott javaslatcsomagban részletesen leírják, miként kellene a jogsértéseket fölszámolni, ártatlan, semmivel sem vádolt menedékkérők tömeges, európai bíróságok által rendszeresen elítélt, teljesen fölösleges, viszont nagyon drága fogva tartását beszüntetni, a menekültügyet legális csatornákba terelni, az érdemi bírói felülvizsgálat lehetőségét minden ponton biztosítani, a befogadási feltételeket normalizálni, a kapacitásokat a változó helyzethez rugalmasan hozzáigazítani, a befogadóállomásokat a feszültségek és az erőszak minimalizálásának szempontjai szerint kialakítani, a sérülékeny menedékkérőket, gyerekeket, kínzásáldozatokat, megerőszakolt nőket, sérült, beteg, traumatizált, a szexuális orientációjuk miatt vagy egyéb okokból más menedékkérők által fenyegetett embereket kiemelt gondoskodásban részesíteni.

A mai magyar gyakorlat szerint a menekültügyi eljárás annál jobb, minél bonyolultabb, hosszadalmasabb és átláthatatlanabb, minél rövidebb, lehetőleg teljesíthetetlen határidők kötik a kérelmezőt, és minél kevesebb kötelezettség terheli a hatóságokat. Az eljárások bízvást lehetnének sokkal egyszerűbbek, szakszerűbbek, átláthatóbbak, rövidebbek, korrektebbek és életszerűbbek, ha ez lenne a cél.

Ebben az esetben nem menekülne ki a menekültügyből a szakértelem, nem lenne ekkora fluktuáció, a nagy felelősséget viselő embereket megfelelően kiképeznék, alapos szaktudással fölvérteznék, a menedékkérőket szervezetten és megfelelően informálnák, biztosítanának számukra jó információs anyagokat jó fordításokban, jó tolmácsokat a hatóságok és bíróságok előtt, a családok egyesítését a „családok kormánya” nem akadályozná, ahogy csak tudja, működne komoly állami jogsegélyszolgálat, és nem gátolnák a civil jogvédők tevékenységét. A menedékkérőkkel régóta foglalkozó, évtizedes, közvetlen tapasztalatokkal rendelkező, nemzetközileg elismert civil szervezetek munkáját igényelnék, segítenék, megköszönnék ahelyett, hogy gyaláznák és rágalmaznák őket.

Logikus, hogy a nemzetbiztonsági szempontokat is azok kezelik felelősen, akik a menekültek biztonságának a szempontjait. „A sikeres nemzetbiztonsági szűrés egyik alapfeltétele, hogy olyan bizalmi légkör alakuljon ki a magyar hatóságok és a kérelmezők között, ahol utóbbiak számára lehetővé válik, hogy idejekorán jelzéssel éljenek a szakszolgálatok felé, ha ismeretségi körükben gyanús tevékenységet tapasztalnak.” A sikeres nemzetbiztonsági szűrésnek ez az alapfeltétele teljességgel hiányzik, de még olyan kommunikációs csatorna sincs, amelyen a kérelmezők anonim módon jelezhetnék, ha a környezetükben nemzetbiztonsági kockázatokat vélnek felfedezni. A Menekültügyi Hatóságok ügyintézőit rendszeres nemzetbiztonsági képzésben kellene részesíteni, a menekültügyi hatóságoknál a közeget, a nyelvet jól ismerő, menekülteket kellene alkalmazni nagyobb számban. És így tovább. Ezek lennének a fontos lépések, ha a mi biztonságunk lenne a fontos. A magyar kormány és az ő hatóságai mindent megtesznek azért, hogy a hatóságok minél kevesebb menekülőről tudjanak minél kevesebbet, és minél többeket szolgáltassanak ki a bűnözőknek és terroristáknak.

Utánuk a vérözön.