Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A jelek szerint belenyugodhatunk, hogy legközelebb 2026-ban kerülhet sor Orbán Viktor miniszterelnök úr népszerű rendszerének megszüntetésére. Mit lehet akkor tenni?

Legutóbbi cikkem sok ellenvetést váltott ki. De a legfontosabb ellenérv ismert javaslatommal szemben nem vált nyilvánossá. Írásom legfontosabb vétsége szociológiai természetű: csakugyan nem ismerem a Magyar Szocialista Pártot mint valóságos szervezetet; legalább el kellett volna beszélgetnem a párt néhány vezetőjével és néhány jól tájékozott ismerőjével, mielőtt politikai tervet építek rá. Ez kétségtelenül súlyos hiba.

Azóta megkeresett néhány, az ügyben járatosabb ember. Egyikük azt mondta: Botka László szegedi polgármester azért válhatott miniszterelnök-jelöltté, mert az MSZP vezető körei amúgy is súlyos vereséggel számolnak; ez esetben pedig nyilvánvalóan egyszer s mindenkorra megszabadulnak Botkától, akire a kudarc felelőssége hárul majd. Botka baloldali fordulatot célzó tervébe (amely most is rokonszenves nekem) állítólag azért nyugodtak bele a voltaképpeni vezetők, mert tudják, hogy semmi esélye a megvalósításra.

Nekem nincsen alaposabb tudásom, amellyel megítélhetném, hogy az effajta föltételezések igazak lehetnek-e vagy se; aki pedig ennyit se tud, talán csakugyan jobban teszi, ha csak olyasmibe ártja bele magát, amihez nem szükséges az ilyen háttérismeret. Persze jellemző a közállapotokra, hogy a „demokratikus” pártok belső viszonyai titkosak – a rendszerváltó erők vezetői még nyilvános elméleti és politikai vitákat folytattak egymással (1988-90), és a programjukat a közönség színe előtt és a tagság bevonásával készítették el, nem voltak „titkok” (amit a mai olvasó természetesen el se hisz) –, sőt: 2017-ben olyan új ellenzéki párt is akad, amelynek a programja a legnagyobb titokban készül, és úgy hív föl (sikerrel) csatlakozásra, belépésre, hogy kereken megtagadja szándékainak föltárását.

A demokratikus nyilvánosságban elegendő kellene hogy legyen, hogy a honpolgárok a nyilvános információkkal rendelkezzenek, és birtokukban próbálják megítélni azokat a folyamatokat, amelyekről érvelő vitát szeretnének folytatni. Ha ez lehetetetlen, akkor magának az egész politikának a jellege más, mint ahogyan jóhiszeműen föltételeztük. Szóval elismerem, hogy meggondolatlan voltam. Ötletemnek akkor lett volna értelme, ha az MSZP – meg a többi ellenzéki párt – olyan lenne, amilyennek látszik. Legalábbis lényegében.

A rendszerváltás idején is volt gyanakvás.

De akkor még világos volt, hogy a „háttérhatalmak” föltételezése már önmagában az antidemokratikus észjárás egyik eleme. Csak hogy a leghíresebb esetet említsem: némelyek az akkori jobboldalon úgy vélték, hogy az SZDSZ nem a liberális-demokratikus alapelveket képviseli, hanem a zsidóság érdekeit. Nagy volt a fölzúdulás. A közvélemény többsége elutasította ezt a hipotézist, az SZDSZ nagy sikert aratott a helyhatósági választásokon, és az 1994-i országgyűlési választásokon is megnövelte szavazói számát. (A párt további pályafutása nem ide tartozik.) Akkor azt kellett önmagukkal és másokkal elhitetniük a demokratáknak, hogy az van, ami látszik. (Jellegzetes egyébként, hogy ez a „zsidózó” hipotézis utólag – mintegy posztumusz – ismét elterjedt az egykori SZDSZ-ről, amely megszűnése után sok évvel a Fidesz mellett a sajtóban a leginkább, bár mindig elutasítólag emlegetett párt; ma mintha többen hinnék ezt a butuska rágalmat, mint annak idején.)

A nyilvánosság Orbán Viktor-i korlátozásának korszakában azonban a paranoia válik alapesetté; és a paranoia korában különféle társadalmi csoportok úgy is kezdenek viselkedni, hogy a reakciós előítélet („minden progresszív reformterv mögött összeesküvés vagy pszichózis áll”) közelebb kerüljön a valósághoz.

A teljesen nyilvánosan működő, átlátszó jogvédő csoportokat, amelyek tevékenysége igazán egyszerű és racionálisan megérthető (akár helyesli valaki a munkájuk irányát, akár nem), titokzatos nemzetrontó erők vakondjainak tünteti föl a látványos, harsogó állami propaganda. Az ellenzéki pártok hivatalos állásfoglalásainak ellenkezőjét tulajdonítják nekik a lakosság 90 százalékát informáló kormányzati médiák, és ezeknek (illetve a független kis médiacsonkoknak) már nincs erejük cáfolatra se. Illetve a legegyszerűbb tárgyi összefüggésekben se érzékelik már az „igaz” és a „hamis” különbségét.

Nem véletlen, hogy ennyire elfelejtik ma Bibó Istvánt, a demokrácia magyar teoretikusát, aki a politikai paranoia elleni küzdelmet állította a demokratikus észjárás középpontjába (méghozzá olyan korszakban, amikor csakugyan volt összeesküvés: a sztálinisták bonyolult, de következetes taktikája az egypárti diktatúra és rendőrállam bevezetésére). Ez nem a jóhiszeműség kérdése, hanem módszertani probléma: ha minden szó mögött rejtett értelmet (jelentést) gyanítunk, soha nem fogjuk megérteni, amit mondanak nekünk, és bennünket se fognak megérteni. A demokratikus nyilvánosság és a paranoid gyanakvás nem fér össze. Így például a különféle paranoid „sztorik” (titokzatos fakocka a metrókocsi ajtajában) elfödik 2017 nyarának három legfontosabb politikai fejleményét: a bírói szervezet átalakítását, a személyi adatok (alkotmányellenes) összegyűjtését és központi tárolását, továbbá a maradék vidéki független sajtó és rádió (szélső)jobboldali „átállítását” (fölvásárlásukat állami hitelekből, azaz közvetve az adófizetők pénzéből). A politikai tények észrevehetetlenek.

Ezért a részben a körülmények folytán – közülük a legfontosabb a magyar állam gyökeres átalakítása –, kisebb részben az ellenzék hibájából reménytelennek tetsző helyzetben, volens-nolens avval a lehetőséggel kell számolnunk – lehetőséggel, nem bizonyossággal –, hogy az Orbán-rendszer hosszú ideig fönnmarad. Legalábbis a szokványos választási és kommunikációs módszerekkel nem megingatható.

Ennek a legfőbb tartalmi oka a következő: a kormányzat roppantul sikeresen – persze teljes összhangban a mai nemzetközi kapitalizmus politikai vonásaival: nincs benne semmi eredeti, bár szélsőségesebb, mint másutt – állítja az osztálykérdés (azaz polgári társadalomban: a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, vagyis a szegényebbek és gyöngébbek, sebezhetőbbek javára szolgáló újraelosztás) helyébe az etnikai és a dzsenderkérdést, így hát a többség problémáját a kisebbség problémájává változtatja a kollektív képzeletben.

Ha a szükséget szenvedők képe helyett az „idegen” (a „migráns”, a cigány, a meleg) képe jelenik meg a többség politikai fantazmái között, akkor a népjóléti reform (az egész világ és – tragikus élességgel – Magyarország legfontosabb, halaszthatatlan teendője) népellenesnek fog tetszeni, és a népi többség szembefordul saját érdekeivel. Mint annyiszor már a múltban.

Előreláthatatlan, meglepő, váratlan fordulatoktól eltekintve a rendszer fönnmarad – már csak azért is, mert a politikai szemlélet archaikusan egységes. A legtöbben elhiszik, hogy a harmadik világ (ökológiai, gazdasági, szociális, politikai, civilizációs) összeomlását – vagyis a menekültválságot – a hibái ellenére jószándékú, gazdag (ám vesztére: nagylelkű és bőkezű) zsidó öregúr okozza. A kétségbeesett ellenzéki szavazók (és néha: ellenzéki politikusok) elhiszik, hogy a parlamenti és helyhatósági ellenzék azért tehetetlen, mert „megvették” (ilyen esetek előfordulhatnak, de hogy minden ellenzéki tényező a saját vereségén dolgozzék, az mégis valószínűtlen). A paranoia átfogó és általános.

Ha nincs parlamenten kívüli megoldás – ezen egyelőre csak Kövér László úr, a Magyar Országgyűlés tiszteletre méltó elnöke töri dacos szittya fejét –, akkor a jelek szerint belenyugodhatunk, hogy legközelebb 2026-ban kerülhet sor Orbán Viktor miniszterelnök úr népszerű rendszerének megszüntetésére, balesetektől most eltekintve.

Ezt számos olvasónk már nem fogja megérni.

Mi a teendő addig?

Hogyan lehet fönntartani az ellenállás szellemét olyan légkörben, aminőben az államtól független civil társadalom az egyéni és csoportérdekek hedonista-utilitárius fölfogását vallja magáénak, amely szélsőségesen szkeptikus minden gondolattal szemben, és amelyre riasztó mértékben hat a kommersz álkultúra? (Nem fogják elhinni, de vannak olyan értelmiségiek, akik sportközvetítéseket és tévésorozatokat néznek, trendi ponyvát olvasnak. Úgyis mindegy – gondolhatják.) A gagyitévé, a poprádió és a bulvármocsok mellett az ún. közösségi médiákon (beleértve a YouTube-ot) és a blogoszférában az írástudatlan középkori jobbágyságra jellemző, primitív babonák és híresztelések terjednek a nyelvtantól megszabadult neomagyar idiómában. A „magas irodalom” megtévesztő címkéje alatt olcsó lektűr terjed a kritika cinkosságával. A független internetes sajtó színvonala meredeken zuhan, a médiák kilenctizedét pedig a kormányzó oligarchia egyenirányúsított uszító propagandája tölti be a „szórakoztató” szemét mellett.

A puszta erkölcsi makacsságon kívül mi indokolhatja a tartás megtartását? A domináns magyar értelmiségi magatartásforma a rendszernek és híveinek a megvetése: ez pedig eminenter antidemokratikus attitűd. (És ezt ráadásul a „nem helyesen szavazó nép” iránti, állítólagos baloldaliaktól eltűrhetetlen lenézés kíséri.) Nem kellene nevetni: már régen az ellenzéki értelmiség ajkára kellett volna hogy fagyjon a mosoly.

Azok a formák, amelyek korábbi évszázadokban éltették a kisebbségbe szorult lázadókat és elégedetleneket, elavultak, látszatra legalábbis.

Hűség a néphez?

Már a tizenkilencedik században szokás volt kacagni a „narodnyik”, „nihilista”, „anarchista” agitátoron, akit – amikor győzködni akarta – vasvillával kergetett meg a muzsik. Persze tudjuk, hogy ki kacagott és miért, de az anekdota igaz.

Hűség az eszméhez?

Ezt nem tűri el az uralkodó posztmodern relativizmus.

Nem folytatom. A huszadik század végén a francia forradalom óta szokásban volt inszurgens gondolati és érzületi változatok elhalványultak, a lázadássorozatok (pl. az Occupy) eleve kizárták a szervezet, az intézményi emlékezet minden lehetőségét. A hagyományos baloldal folyamatos jobbra tolódása pedig megállíthatatlan.

Ami a liberalizmusból megmaradt, az merőben patrícius jellegű, manapság már csak a magas nemzetközi bürokrácia és a médiabürokrácia világnézete. Általában üres keret, amelynek a belsejében konzervatív és represszív tartalmak találhatók.

Akárcsak korábbi restaurációs periódusokban (mint Napóleon bukása és 1830, illetve 1848 között), csak kis értelmiségi csoportokban – ma leginkább a nyugati egyetemeken – marad fönn az ellenállás kultúrája, akkor is, ma is elszakadva az alig artikulált, némán forrongó, szervezetlen népi törekvésektől.

A fasizmusnak sikerült saját maguk ellen mozgósítani a népeket.

De ma az uralkodó osztályok nem mozgósítással dolgoznak, hanem passzivitásra kényszerítéssel, amelynek fő eszköze a kommersz-konzum tömegkultúra és a perverz-paranoid digitális pszeudonyilvánosság.

Ebben a kontextusban érvényesül az Orbán-rendszer szimpla ideológiája, ami nem más, mint puszta önzés. Semmi nem számít, csak a „mi” érdekünk, mondja a rezsim, és ameddig sokan – persze tévedésből, nagy öncsalás és félrevezetettség révén – beleértik magukat ebbe a „mi”-be, addig a mai magyar miniszterelnök kormányzata teljes biztonságban van. Szinte senkinek nem tetszik ugyan, hogy az országot informálisan vezetik – azaz nem a hivatalos szervek irányítják, hanem az Orbán-család által irányított érdekszövetség emberei, akik belátásuk szerint bánnak a közvagyonnal, amelynek a kisajátított részét hatalmuk átörökítésére fordítják – , de  ameddig a magyar honpolgárok azt hiszik, hogy ez a világ rendje, hogy mindig így volt (ami nem igaz) és mindig így lesz (mert nincs más, mint az önzés és a hatalomvágy és a profitverseny), addig nincs kiút. Sőt: addig a kiút ábrándja se létezhet.

Még a burzsoázia – amely a maga klasszikus alakjában épp úgy a múlté, mint a klasszikus proletariátus – se akarta a kapitalizmusnak ekkora győzelmét. Flaubert még túlzott. Mára már a szó legszorosabb értelmében igaza van.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Odacsap a weboldalaknak a Facebook, amelyek lopott képekkel, videókkal próbálják behúzni a netezőket

Odacsap a weboldalaknak a Facebook, amelyek lopott képekkel, videókkal próbálják behúzni a netezőket

Áfacsaló bűnszervezetre csapott le a NAV

Áfacsaló bűnszervezetre csapott le a NAV

A KDNP-s politikus last minute lakástakarékot kínál

A KDNP-s politikus last minute lakástakarékot kínál

Egy nap, két hír és egy furcsa érzés

Egy nap, két hír és egy furcsa érzés

Egyre népszerűbb Budapesten a sétaturizmus

Egyre népszerűbb Budapesten a sétaturizmus

Miközben Polt meggyanúsítaná, a helyi Polgárőrség kitüntette Simonkát

Miközben Polt meggyanúsítaná, a helyi Polgárőrség kitüntette Simonkát