Botka lelépése a Kádár-rendszer végének történéseit idézi. Az akkori állampártot perspektívák nélkül kormányozták, a vezetők csak egymásra figyeltek. A tömeges baloldali lázadás beleolvadt a pártreformba, a szabadság híveiből a frakciószabadság kedvezményezettei lettek, ő belőlük filléres puccsisták és pocsék vezérek váltak. A mai eredményekre erős utalásokat kapunk a történelemből.

Kezdjük messziről: a háztájival Kádár János egy életre szóló sikerélményt szerzett magának. Az intézkedés hatásos volt, vele a kommunizmus komor menetoszlopa sajátosan szoft feudalizmussal élénkült fel, miközben a marxista ideológia nagyobb szabású mezőgazdasági vállalkozást nem engedélyezett. 1968-ban a rendszer rövid időre megtáltosodott, de aztán 1970-től a reformok fokozatosan lelassultak, majd megálltak. 1982-ig kellett várni a háztáji folytatására, amely a később egészségügyi parazitaként továbbélő GMK-ban öltött testet; minden nagyobb változástól a pártvezetés hidegrázást kapott. 1985-ben, mintegy politikai kompromisszumként bevezették az önkormányzó vállalati rendszert, ez végül nem szelep lett, aminek szánták, hanem a rendszer egyik sírásója.

Az elfáradt politikai vezetés nem tudta, hova tart a világ. A nyolcvanas évek elején még lehetett volna megfontoltan és érdemben lépni, de a háztáji méreteire kallibrált kisszerű politika nem volt képes rá. Hiába fogyott el Kádár ideje, az 1987-ben sikeres puccsot végrehajtó Grósz Károly kezében csak pergő homok maradt, nem valódi hatalom. A reformok felerősödtek, a pártvezetés partvonalon kívülre került, a hatalomnak új urai lettek, akik viszont nem voltak képesek élni az új lehetőségekkel. Ettől a pillanattól kezdve a rendszerváltással párhuzamosan fut egy másik történet, a szocialisták belső puccsairól, megalkuvásairól, döntésképtelenségéről, rossz helyzetfelismerő képességéről. Grósz igyekezett elszakadni a múlt dogmáitól, s kevés olyan reform lehetett, amit ne engedett volna, de megkésett, a tetejében nem is értette a gazdaságot.

A reformerek párttá szerveződése valóságos lehetőség volt. Csakhogy először Pozsgay Imre hagyta ott a híveit, és bukta az alaptalan ígéreten trónoló köztársasági elnöki széket. Utána jött a reformkörös mozgalom, a maga sokezres pártoló tagságával, és széthúzó vezetésével. Első menetben Grósz Károlyt támadták, s mire végre megállapodtak vele, Grósz Károly már nem számított. A belső harcokban felőrölték erejüket. A lázadó establishment sem tudott beszállni a pártok versenyébe: nekik ügyeik, reformjaik, minisztériumaik és nem mozgalmaik voltak. A rossz politikai sakkozás példája a radikális hangulatú budapesti pártértekezlet 1989 őszén. A kemény kritika dacára egyetlen csoport sem lép ki és alakít független baloldali pártot. Viszont sok kompromisszummal megalakul az MSZP, amely vitte magával annak a múlt jókora darabját, amelyet éppen otthagyni készült.

Németh Miklós nagyon népszerű volt, ám szinte semmit sem tett távlati politikai pozíciója javítása érdekében. Memoárkötetéből is tudjuk, hogy tervezett egy pártot létrehozni, de letett róla. A miniszterelnök radikális függetlenedése közben sem mert, vagy nem tudott igazán önálló lenni, talán soknak érezte a kockázatot. Még akkor is a maga és kormánya függetlenségéért küzdött, amikor pártbeli ellenfelei már csak papíron rendelkeztek hatalommal. A modellváltás és a rendszerváltás közötti politikai különbségeket akkor sokan nem értettük. Tévesen azt hittük, hogy az intenzív reformok révén a rendszer átnő a demokráciába és a piacgazdaságba, velünk együtt persze, hiszen mi dolgoztuk ki a piacgazdasági reformokat.

Gyurcsány Ferenc bukása (2008) után választásokat kellett volna kiírni, nem pedig felkérni Bajnai Gordont a folytatásra. Más kérdés, hogy ha az MSZP-nek, 2006-ban lett volna esze és egy távolbalátó készüléke, akkor nem Cipolla-Gyurcsányt ülteti a miniszterelnöki székbe, hanem Bajnait. A történet a múlt televényében gyökerezik. Gyurcsány felrepítette, aztán megpuccsolta Medgyessyt, utána ő jött, és 2007-2008-ban már kések álltak ki a hátából, de ő még a tőle megszokott terápiás hangulatban, lazán és lelkesítőleg, minden titkok birtokában nyilatkozott a sajtónak. Rövid intermezzóként Bajnai lépett be és a gazdaság szanálásával tehermentesítette a Fideszt. Az 2014-es összefogáskor az éppen mindenkinél népszerűbb Bajnait puccsolták meg, most meg ott volt Botka László hátba szúrni. Következtetés? Az MSZP-nek alighanem vége, a jövő baloldala viszont nem ott van, ahol ledöfték a szegedi vezért. Morál? Francba a reformokkal, ideje újat alkotni a baloldalon.