Félfüllel már hallom fölharsanni a kórust, ezért gyorsan szögezzük le: Hódmezővásárhely NEM az összefogás modellje, hanem a visszahúzódásé. Tévedés azt hinni, hogy egy ellenzéki megállapodás egy csapásra megbuktatja a NER-t, bár kétségtelenül lendíthet az ügyön.

A feladvány ismert: a társadalom többsége csöndes utálattal viseltetik a kleptokrata és arrogáns hatalom iránt, ugyanakkor a kormányváltást a legkülönfélébb okból kívánók egymás iránt is leküzdhetetlen ellenszenvet éreznek. Az elméleti megoldókulcsok sem ismeretlenek: amennyiben a nem csupán a pártok, de szavazói szándékok által is százfelé tördelt ellenzék semmi másban nem ért egyet, csak abban, hogy mit utasít el, akkor ezt kell fölkínálni ajánlatként. Csak arra kérni fölhatalmazást, hogy lebontsák a rendszert. Ez lehet bojkott, nyomában polgári engedetlenséggel, majd az uralmon lévők tárgyalóasztalhoz kényszerítésével és egy új rendszer alapjainak lerakásával, vagy más, ezzel egylényegű megoldás. Például deklaráltan ideiglenes kormányzás, amely csak a legsúlyosabb károk orvoslásáig és egy új választási szisztéma megalkotásáig tart.

Ám nem akarom monomániásan ismételgetni saját rögeszméimet, elismerem, minderre ma semmi esély. Nem csak azért, mert a szándékok hiányoznak hozzá, hanem mert egy bojkott megszervezéséhez és végigviteléhez pontosan olyan képességekre van szükség, mint egy választási győzelemhez és az azt követő hatalomátvételhez. Ezeknek pedig az ellenzék híján van.

A másik út, amelyre Vásárhely rálépett, és elindult rajta. Ez azonban nem annyiból áll, hogy a hatalom képviselőjével szemben egyetlen jelölt állhat csak, hanem hogy ki az a jelölt és mi történik egy esetleges diadalt követően. Az utóbbit illetően ma még nem tudunk semmi biztosat állítani, az előbbihez azonban egyértelmű szempontokat szolgáltatott a vásárhelyi eredmény – és nem feltétlenül azt, hogy az ellenzéki aspiráns legyen kiváló ember, rátermett politikus, derék családapa.

Amit elsőként észre kell venni, hogy Márki-Zay Péter támogatói úgy szavazhattak a Fidesz ellen, hogy nem kellett elköteleződniük sehová sem. Minél erősebb egy választókörzetben Orbán Viktor pártja, annál több olyan szavazóra van szükség, akinél ez lényegi kérdés. A tegnapelőttig fideszes fellegvárnak számító településen a többséget kellett összerakni ilyen attitűdű választókból. Próbáljuk meg ugyanis elképzelni a következő eseteket.

Indít jelöltet a Fidesz, a Jobbik, a baloldal, és Márki-Zay is úgy dönt: függetlenként megméretteti magát. Amit biztosan állíthatunk, hogy a részvétel messze elmaradna a vasárnapitól, mert a helyiek nem éreznék a döntés tétjét. Bár a Fidesz hívei is kisebb számban mennének el, de messze nem annyival, mint a nemfideszesek, hiszen most 62,4 százalékos részvétel mellett kapott 9468 szavazatot a Fidesz jelöltje, 2014-ben 36,4-nél 8160-at. Egy sokpárti küzdelemben tehát simán nyerne a fideszes induló, az eddigi számok alapján másodikként – még ha valamelyest erősödve is, de – jócskán lemaradva a jobbikos végezne, őt a baloldali követné, és vélhetően csak ezután jönne Márki-Zay.

A hagyományos, tárgyalásos, összefogós logika azt diktálná, hogy mindenki lépjen vissza a legerősebb ellenzéki javára, aki Vásárhelyen a Jobbik jelöltje lenne. Mi történne ekkor? A balos szavazatok egy részét – nyugodtan kijelenthetjük, nem többet, mint harmadát – megkapná a Jobbik politikusa. Akad olyan országgyűlési választókerület az országban, ahol ennyi elég is. Ám a hódmezővásárhelyi nem tartozik ezek közé, ahogy maga a város sem. Itt a Fidesz győzelmét garantálja, ha az MSZP/DK/stb.-szavazók fele-harmada otthon marad, a többiek voksát meg fölszedegeti egy sértett szoci vagy dékás. És szinte minden parlamenti körzetben ott figyel egy ilyen. Ahogy megtalálhatóak azok a kamupártos indulók, akik rástartolhatnak a Jobbik-érzelműekre, ha azok nem találják pártjukat a szavazólapon. (Ajánlom megtekinteni a Rend Párt, a Haza Pártja, a Haza Mindenkié Párt és hasonló nevű formációk fölbukkanását az erősebb jobbikos vidékeken.)

Példák sora mutatja, hogy a támogatók nem követik szolgai módon a politikai erők paktumait, sem az íróasztalok mellett kiötlött terveket, matematikai képleteket, bármennyire is azok garantálnák a Szent Cél elérését. Miért nem? Mert ilyenek. Nem az a politika dolga, hogy szemére hányja a választónak, miért olyanok, amilyenek, hanem hogy megoldást kínáljon a – mégoly diffúz – szavazói szándékokra. Hódmezővásárhelyen az volt a megoldás, hogy az önjogon talán legkevésbé erős, eddig közéleti tapasztalattal nem rendelkező Márki-Zay mögött sorakozzon föl mindenki.

Mivel napokon belül lezárul a jelöltállítás, országosan, 106 körzetben hasonló módszert nem lehet alkalmazni, még ha akarat volna is hozzá. (Nincs.) A különféle nyilvános invitálások ellenzéki egyeztetésekre nem az eredményes szereplést szolgálják, hanem csak azt a játékot, hogy kinél marad a Fekete Péter. Az ismételten összefogáslázba kerülő ellenzéki törzsközönség előtt bemutatni, hogy mely szervezetek zárkóznak el az együttműködéstől. Amennyiben a T. ellenzéki vezetők úgy gondolják, hogy léteznek olyan körzetek, amelyekben nyugodt szívvel támogathat mindenki független jelöltet (léteznek), vagy megéri beállni egy pártos, ám országos politikához nem köthető, helyben népszerű személy mögé, akkor erről állapodjanak meg csöndben. Ám a teljes plénum előtti szövetségkötési fölhívások nem csupán haszontalanok, de egyenesen károsak is.

Egyfelől mindenkit hiteltelenítenek a saját táborában. Nem pusztán az adott körzetben kétséges a siker, de másutt is hatása lesz, ha híre megy, hogy a magát demokratikusnak nevező oldal a szélsőjobboldallal paktált le több helyen is, illetve a radikális jobboldaliak a nemzetvesztőkkel álltak össze. Másfelől fölvetődik a kérdés, hogy Vásárhely után változtat-e a Fidesz, és ha igen, akkor mit. Azaz mivel fog kampányolni a hátralévő bő egy hónapban. Nos, pont ezzel. Annak rémével, hogy milyen kormányzást lehet várni egy Mesterházy Attilától Duró Dóráig, Ungár Pétertől Vadai Ágnesig terjedő személyegyüttestől. A Jobbik híveit nem lehet elbizonytalanítani egy Vona-kormánnyal, az MSZP/DK követőit egy Karácsony-, míg az elempéseket egy Szél-kabinettel való riogatással. De az összeset meg lehet ingatni ennek a vegyesfelvágottnak a fölmutatásával, és lássuk be: a Fidesznek még igaza is lenne. Egy így létrejövő kormány katasztrófához és nem mellesleg a Nemzeti Együttműködés Rendszere megigazulásához vezetne.

A kormányváltás nemhogy nem valószínű, de nem is kívánatos most. Értelmes célokat azonban ki lehet tűzni. Szerényen azt tanácsolnám az ellenzéki politikusoknak és szavazóknak, hogy április 8-ra ne mint sorsdöntő ütközetre, hanem mint egy folyamat egyik állomására tekintsenek. Egy olyan folyamatéra, amelynek végén a kizárólagosságra törekvő hatalomgyakorlás és a valóságos támogatottság közti kontraszt kirajzolódik. Amikor egyértelművé válik, hogy a Fidesszel és támogatóival nem az ellenzék, nem Soros, nem a világösszeesküvés áll szemben, hanem a nép többsége. És ha egyértelművé válik, akkor talán az sem akadályozható meg, hogy a többség hirtelen kíváncsi legyen az arany vécékefékre, a luxusjachtokra és a birtokok közt megbúvó kastélyokra. Én azt javaslom, legyen kíváncsi.