Mit jelent Európa számára, ha Orbán Viktor sorozatban harmadszor is miniszterelnök lesz? – teszi fel a kérdést Thorpe fotókkal gazdagon illusztrált összeállításában, amelyben a Charlie Hebdo elleni merénylet idejére datálja azt, amikor a magyar kormányfő elkezdte kihasználni a migránskérdést.

Már Párizsban, a szatirikus lap készítőinek meggyilkolása után rendezett szolidaritási menetet követően arról beszélt az M1-nek, hogy "mi nem fogjuk megengedni (...) hogy a bevándorlók célpontjává váljon Magyarország. Nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani."

Orbán az első pillanattól kezdve a migránsokat okolta a történtekért; egy kalap alá vette a bevándorlókat a terroristákkal, sok magyar pedig egyetértett ezzel a leegyszerűsítéssel. Ennek ellenére a kvótanépszavazás nagyon alacsony részvétellel zajlott le.

Thorpe szerint ahhoz, hogy érthető legyen, miért ennyire sikeres Orbán bevándorlóellenes programja, valamennyire ismerni kell a magyar történelmet. Felidézte, hogy Magyarországot előbb a törökök, majd az osztrákok és az oroszok szállták meg. Trianon után elvesztette területe 72 százalékát, ezzel lakossága sokszínűségét, a II. világháborúban a zsidó lakossága nagy részét, a deportálások nyomán pedig a korábban itt letelepedett németeket. Csak a magyarok maradtak.

A szerző megemlíti azt is, mennyire kedveli Orbán az Egri csillagokat, s 2015 szeptemberében párhuzamot is vont saját és Dobó István tettei között. A bajorországi Banzban azt mondta a schengeni határra utalva, hogy bizonyos nézőpontból ő "az egyik végvári kapitánya" Horst Seehofer akkori bajor miniszterelnöknek, aki ugyanattól a muszlim ellentől védi a keresztény Európát, mint Dobó a XVI. században.

Felidézte Thorpe azt is, hogy a magyar miniszterelnököt rasszistának és xenofóbnak nevezte Zeid Ra’ad al-Hussein, az ENSZ emberi jogi főbiztosa, amiért korábban arról értekezett, hogy Magyarország nem akar kevert népességű országgá válni.

„Senki sem mondhatja meg nekünk, kit engedünk be a saját házunkba” – idézte Orbánt, aki a déli határra felhúzott kerítést és a jogi határzár bevezetését is az olvasók emlékezetébe idézi, ahogyan arról is szól, hogyan változtak a menedékkérelem benyújtásának szabályai az elmúlt években a tranzitzónákban, és hogy 2017-ben 1300 fő kapott valamilyen menekülti státuszt. „Orbán üzenete egyértelmű. Magyarország nem várja a menekülteket.”

A portré következő része a fiatal Orbánról – és hátteréről, családjáról, házasságáról és motivációiról – szól, akivel a szerző 1988-ban találkozott először, aki lelkesen beszélt neki mozgalomalapítási szándékáról az újságíró lakásán. Felidézte a későbbi miniszterelnök híres beszédét Nagy Imre 1989-es újratemetésén és azt, hogy az egy évvel későbbi parlamenti választásokon figyelemre méltó, 9%-os eredményt ért el a nemrég alapított Fidesz. Amely azonban négy évvel később 7%-ra csúszott vissza. „Orbán látta, hogy tér nyílik a politikai jobboldalon, és megragadta a lehetőséget. Átrángatta liberális pártját a konzervatív oldalra, bár tiltakozásképpen számos közeli barátja elpártolt mellőle.”

Hogy érzékeltesse a politikus ambiciózusságát, Thorpe Róna Pétert idézte: „Csak az számított neki, hogy megszerezze és megtartsa a hatalmat, bármi áron.”

A 90-es évek közepén, a szocialista-liberális kormányzás alatt egyre konzervatívabbá váló Orbán és Fidesz 1998-ban koalíciós kormányt alakíthatott, amelyet mérsékelten sikeresnek nevez a szerző. A következő választást ennek ellenére is elvesztette, s akkor biztosította híveit arról, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Thorpe úgy látja, ez fordulópont volt a politikus karrierjében. Hamarosan megismerkedett Habony Árpáddal, aki – a szerző kormányhoz közeli informátora szerint – segített új imidzset építeni köré, és megtanította arra, hogyan beszéljen és viselkedjen úgy, mint egy átlag magyar.

Ennek ellenére – bár már kiépült Simicska Lajos vezetésével a financiális hátországa – a Fidesz 2006-ban újra vesztett a választásokon. 2010-ben azonban kétharmaddal nyert, bár az ország, amelyet átvett, még mindig a gazdasági világválságot nyögte. Következett a magánnyugdíjpéztári megtakarítások elvétele, az új adók bevezetése, a kétharmados felhatalmazás birtokában az alkotmány átalakítása, a határon túli magyarok választójogának bevezetése, az új médiatörvény és a közintézmények feltöltése a Fideszhez hű emberekkel. A 2014-es választás kétharmados sikeréhez azonban már ügyeskedni kellett a választójogi törvénnyel.

Sok magyar kétségtelenül jobban él, mint négy éve, ugyanakkor sokan hagyták el az országot és fojtogató a munkaerőhiány. Közben lassacskán felszínre kerülnek a politikai elithez és az ahhoz közel állókhoz köthető korrupciógyanús ügyek, amelyek közül többet az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala, az OLAF is vizsgál.

Orbán és Soros György kapcsolatáról is ír a szerző, felidézve a híres fénymásolót, amelyre a politikus fiatalon olyan büszke volt, meg az ösztöndíjat, amelynek révén az oxfordi Pembroke College-ban tanulhatott. Mára – magyarázza a külföldi olvasóknak a szerző – Orbán már egészen másképp tekint Soros, a hozzá köthető civil szervezetek és intézmények tevékenységére, s igyekszik egyre inkább korlátozni azokat. Szót ejt a Stop Soros törvényről és arról, hogy húsvéti rádiónyilatkozatában Orbán arról beszélt, név szerint ismer 2000 Soros-ügynököt, akik a kormány megbuktatásán ügyködnek.

Orbán éppen 20 évvel azután látogatott Szentpétervárra Vlagyimir Putyinhoz, hogy elküldte Magyarországról a szovjet katonákat. Furcsa úti cél – írja Thorpe –, aztán gyorsan magyarázattal is szolgál: a 2008-as gazdasági válság megrengette a miniszterelnök hitét a nyugati gazdasági modellben, ezért hirdette meg a keleti nyitás politikáját, s keresett új befektetőket Oroszországban, Kínában és Törökországban.

Szóba kerül a cikkben Magyarország energiafüggősége és a Paks II.-projekt, valamint az ahhoz kapcsolódó orosz gigahitel. És az is, hogy miközben Budapest Moszkvához közeledik, a magyar gazdaság számára fontos partnerrel, Németországgal, pontosabban annak vezetésével – részben a 2015-ös migrációs válság kezelése miatt is – egyre hűvösebb a viszonya. „Német diplomáciai források szerint Angela Merkel már fel sem hajlandó venni a telefont, ha Orbán hívja.”

Az unióban mostanra leginkább csak a visegrádi országokra számíthat mint olyan társakra, akik számára szintén jelentős kérdés a nemzeti szuverenitás fenntartása.

Thorpe – aki azt is megjegyezte, hogy Orbán március 15-én politikai, jogi és erkölcsi elégtételt ígért venni a kormánypárt ellenfelein a választások után – nemrég újra találkozott a miniszterelnökkel egy kávézóban. Üdvözlésére a miniszterelnök úgy felelt: „Hello Nick. Maga még mindig életben van?” Az újságíró az ellenzéki pártok által támogatott Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi választási sikeréről kérdezte Orbánt, aki azt mondta neki, az az eredmény biztosan megváltoztatja a kampány dinamikáját. Ennek ellenére a fő téma mégis a bevándorlókkal való riogatás maradt.

A szerző szerint Orbánt világszerte csodálják azok, akik meg akarják védeni a nemzeti szuverenitást a globalizációról. „De hogyan ítéli majd meg a történelem? Ez attól függ, hogy a győztes vagy a vesztes oldalon köt ki.”

„Ha a visegrádi négyek erősebbé válnak, és ellensúlyként szolgálnak majd Emmanuel Macron és Angela Merkel Európa-víziója ellenében, megerősítve érzi majd magát. Ha kritikusai elismerik, hogy igaza volt, amikor a migrációt korunk átkaként azonosította, győzelmet hirdethet. De ha a jövőben az EU-s támogatásokat az európai értékek tiszteletéhez kötik, vagy ha a magyar közvélemény belefárad az autoriter stílusába, Orbán Viktor magára marad” – vonja le a következtetést Nick Thorpe.