Prőhle Gergely és az önvédelem

Prőhle Gergely és az önvédelem

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Berta József

Prőhle Gergely áldozata a rezsimnek – de kiszolgálója is.

Több szempontból is meglepő a nagytudású Oplatka András írása (Polgárok védelmében). Úgy tesz, mintha lehetne normálisan beszélni, beszélgetni, netán vitázni a mai Magyarországon, igaz, a realitás ignorálása egyesek szerint valamely polgári habitus. Aztán úgy tesz, mintha a „polgár” fogalmáról, annak tartalmáról nem folyt volna az elmúlt évtizedekben kinyilatkoztatások sorát váltó ádáz csatározás, társadalmi (választói) csoportok be- és kizárása, kirekesztése, az (átmeneti) vitazáró „politikai termék” kijózanító megfogalmazásáig. És hát azon is érdemes elgondolkodni, hogy Oplatka András „a polgárnak” miért a HVG oldalain kér védelmet, netán kegyelmet.

Oldalakat lehetne megtölteni annak sorolásával, hogy a polgárság és vele a polgári habitus különböző, külső, modernizációs folyamatok hatására miként halványul és tűnik el, a polgár származásra való tekintet nélkül miként válik állampolgárrá, avagy hogy a termelőeszközök tulajdonlása és a tulajdon öröksége immár nem jelent azokhoz társuló specifikus életvitelt, elveket és értékeket. Aki ma gazdag, az gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Nyilvánvalóan nem lehet szó származásról, legyen akármennyire megkapó a családi porcelán a vasárnapi ebédnél a nyakkendő vagy az eltartott kisujj...

Annál inkább lehet szó beszéd- és gondolkodási aktusokról, habitusokról, méltóságról, szerénységről, tartásról, büszkeségről, tudatról és tudatosságról. Ami azonban 2010-ig a gazdasági feltételektől részben, a politikai döntéshozástól nagymértékben, ha nem teljesen emancipálódott. A polgári identitások nem a cég, szakszervezet, párt vagy vallás mentén formálódtak – ami ezek mentén formálódik, annak valóban van csoportképző ereje, de az nem a polgári identitásokkal áll összefüggésben. Tulajdon és tudás, képzettség és műveltség nyilvánvalóan hasznosak, de a korábbi, mértékeiben kisebb, burzsoá metamorfózisok nem voltak tekintettel politikai hovatartozásra, azaz pontosan azért voltak figyelemre méltóak, mert ellentétben a történelmi szerepekkel apró liberális vagy volt baloldali miliőkben zajlottak. És innentől válik érthetővé, hogy Oplatka András miért a HVG-t tiszteli meg polgárvédő gondolataival.

2010 nyilvánvalóan cezúra amennyiben a „NENyi”, majd az „alaptörvény” ajánlatot tesz bizonyos polgári szabadságjogok feladására valamely gazdasági felemelkedés, de legalábbis az alulról jövőkkel szembeni védelemért cserébe. A „polgár” történelmi definícója és szerepe azonban eltér attól, mint amire őt visszatérően emlegetve manapság gondolunk. Így viszont az egész nem más, mint önbecsapó sóvárgás, amit valóban fel és ki lehet használni „politikai termékként” „pillanaturalási” szükségre.

A problémánk így abban áll, hogy a polgári identitást nem pusztán kívülről, a modernitás, globalizáció, fejlődés oldaláról éri kihívás, hanem amint ismételten, újra és újra látjuk és sajnos saját bőrünkön tapasztaljuk veszélyt jelent az saját magára is. Pontosabban az jelent veszélyt, ha a polgári identitásra polgárok részéről érkezik támadás polgári habitus (álruhájában). Azaz, amikor a polgár megszűnik polgár lenni. Elbukik. Ez a bukás sajnos inkább a szabály, mintsem a kivétel.

Oplatka András azt az érzést kelti, hogy valamely értékesnek tekintett hagyomány megtartása fontos, jó, elveszítése veszteség, amivel pusztán az a gond, hogy a nyelvtudás, az irodalom és a zene szeretete, a hangszeren való játszás, bizonyosan fontos külső jellemzője volt a polgárnak, de nem elégséges... Valószínűleg a konvenciók is fontosak – pl. barna cipőt nem hord „az ember” este 6 után –, bár ahogy Esterházy Péter megjegyezte eme lap oldalain: ugyan fontosak az etikák, értékek, de korábbi generációk ennek betartásával együtt sem tudtak megállítani bizonyos folyamatokat, azaz nem sokra mentek velük, mondhatnánk nem lebecsmérelve, esetleg lesajnálva a konvenciókat – túlságosan is sok példát láttunk a történelemben, amikor képzett és művelt férfiak borzasztó dolgokat tettek.

Nyilvánvalóan óvatosan illik és kell bánni a történelmi párhuzamokkal, ez az öntürtőztetés azonban önnön magán túl amiatt is nehézkessé válik, mert a „polgár” fennmaradása, avagy a „polgárhoz” való visszatérés, avagy az eltűnése önmagában se nem veszteség se nem nyereség.

Elvekről van még szó? Vagy azokat már régen elhagyta a polgár, és ha igen, mikor hagyta el? És akkor mit is lenne érdemes védeni? Vagy miért is lenne érdemes védeni Prőhle Gergelyt, vele és benne valami tágabbat, szélesebbet, univerzálist?

Példaként egyebek mellett az 1957. május 1. utáni Magyarországot lehetne említeni, az önfelmentő narratívákat, a diktatúrával való kisebb-nagyobb kompromisszumok megkötésének idejét, amikor lassan, de biztosan az állam, pontosabban a hatalom azt az érzést kínálta tálcán (a boldogulást kilátásba helyező kritikamentes lojalitásért cserébe), hogy immár a szaktudást ismerik el, így az összes felmerülő „kételyt” lépésről lépésre, idővel pedig kategorikusan el lehetett utasítani. Egy idő után immár semmilyen kétely nem merült fel, hiszen volt elég cinkostárs, bár néha még beindult a tükör előtt valamely fura nyálképzés.

Azután is, korábban is kis apró lépések, határátlépések, tabutörések, apró kompromisszumkötések történtek, melyek sorozata tartotta fenn az autokrata rendszereket. Egy-egy adott helyzetben a kis lépések egyáltalán nem tűntek kardinálisnak, bizonyosan és logikusan az azt megelőző lépésekből következtek. Aztán ámultan csodálkoztunk, hogy miért csattantak családi és más közösségekben pofonok, honnan jött az ingerültség, a frusztráltság, az aggresszió. Dolgozik a lelkiismeret... Csak a nagy hallgatásban az okokról, az árulásról már nem lehet beszélni. Ellenben lehet kommunistázni, akik ugye mindent elloptak, még a halandók, ártatlan lelkeit is. Az egész 20. századi tapasztalat nemhogy lehetővé teszi ezek átlátását, hanem kötelez is egyfajta módon arra, hogy ne lépjünk bele akár generációkon átívelően ugyanabba a csapdába.

Jelenleg ismét tömegével születnek nap mint nap hasonló kompromisszumok, kiegyezések – a tömeges kiszolgáltatottságban; városokban, a fiatalabbak között nagyobb kényszer, család gyermek, szülők ellátása, vagy hitel stb. nélkül – pedig ha másért nem, akkor 1989-ben azért volt rendszerváltás, hogy ilyen kompromisszumot többé ne kelljen kötnie senkinek. Révész Sándor írásának legsúlyosabb kijelentése, hogy Prőhle, a PIM közelébe sem került volna amennyiben nem szolgálta volna a rendszert, amivel nehéz vitatkozni, és innentől válik tragikussá a széplélek Prőhle Gergely története. Ismét itt vannak az elmúltnak remélt idők, „belopakodtak”. A személyiségek, jellemek pedig hajlanak, ami nyilván nem marad hatás nélkül. Ha ma valaki úgy szeretne teljes életet élni, hogy ne kelljen munkájában és szabadidejében, nyilvánosan és a magánéletben a NERrel érintkeznie, akkor kivándorolhat. Nem történik más, csak kinyilvánul a NER alapja: kollaboránssá tenni mindenkit, ahol minden, a másság és polgárság a lerakott paradigma keretein belül létezhet csupán.

Prőhle Gergelynek – másokkal egyetemben – igenis felelőssége van. Irodalombarátként bizonyosan ismeri Goethe Faustját. Avagy tisztában van Thomas Mann a „konzervatív forradalmat” előbb rajongóan éltető művével (Betrachtungen eines Unpolitischen), amiről aztán nem győzött egy életen át magyarázkodni, bizonygatva, hogy bár nem jelent törést korábbi véleményével szemben a „Von deutscher Republik” c. beszéde, de azért, akik később eme nemes gondolatokat használták és kihasználták, szájukra „pofájukba” vették, elviselhetetlenek. Később pedig – igaz csupán egy naplóbejegyzésben – a nemzetiszocializmust a „konzervatív forradalom politikai valóságának” nevezte.

A mostanában ismét konjunktúráját élő Oswald Spengler ekkor írta, hogy „meg kell szabadulnunk az angol-francia demokráciák formáitól. Van nekünk sajátunk.” (Preußentum und Sozialismus, 1919). Immár Magyarországnak is van. De hát óvatosan, öntürtőztetően kell bánni a történelmi párhuzamokkal...

Megkerülhetetlen azonban a történelem, amikor Oplatka András emlékezteti a magyar baloldal értelmezési problémájára, miszerint a liberalizmus ismérve a tolerancia. Volt. 1933-ig. Onnantól pedig a liberalizmus nem lehet olyan mint előtte volt, hiszen a saját bőrére ment a “játszma”. Ami nem pszeudo-vita a safe-place-ek vagy a pc áldozatairól. Az emberi méltóság semmibe vétele, alapvető szabadságjogok eltiprása, a rasszizmus nem “véleményszabadság” kérdése, nem vita tárgya. Vannak dolgok, amik sérthetetlenek legkésőbb 1945 után – pontosabban, úgy tűnik, hogy nincsenek, és abban, hogy ez így alakult Prőhle Gergelynek is komoly szerepe volt és van.

Lenne Prőhle Gergelynek emiatt lelkifurdalása, álmatlan éjszakája? Ha lenne, nem lenne hiába. Nem feltétlenül kell “bádogdobolva” rohangálni, Prőhle elég idős, azonban mint polgárnak ildomos de akár észszerű lenne megvédenie azt a közeget, amiben polgár lehet. Ez pedig valóban túlmutat Prőhlén, de a NER 9. évében erről komolyan beszélni nemhogy anakronsztikus, hanem egyszerűen tárgytalan. Tragikomikus. Visszafogottan fogalmazva nem igazán mutatkozott hajlandóság az elmúlt években erre az önvédelemre. Természetesen fel lehet tenni a kérdést, hogy miért nem? Nem voltak polgárok? Nem voltak elegendően a polgárok? Voltak polgárok, csak megosztottak voltak az antikommunizmusuk és a liberalizmusuk között – mert elhitték, elhitették velük hogy ez egy valós törésvonal? Mindenesetre – ha lehet ilyet egyáltalán mondani – “a magyar polgár” a 2010 utáni “csatát” elbukta – mégpedig úgy, hogy nagyrészben fel sem fogta, hogy csatában áll. Hiszen „a másik oldal is lopott”. A polgárok egy része pedig kollaborált, ami szintén nem lenne újdonság.

E sorok írója egy amerikai think tank fiatal munkatársaként 2000-ben találkozott előszőr Prőhle Gergellyel, ahogy a nagykövetségen akkori első titkárával Czukor Józseffel is, Berlinben. 2010-ben a Fidesz választási győzelme után Prőhle Gergely, egy sor további ifjú és kevésbé ifjú konzervatívval/polgárral egyetemben – no meg az általuk is addig tisztelt intézményekkel – jelentett remélt garanciát az önmérsékletre, amiről kiderült, hogy nem volt több, mint illúzió. E sorok írója 2010-től visszatérően átélhette Prőhle Gergelyt különböző németországi rendezvényeken, ahol egyszer sem mulasztotta el felhívni a közönség figyelmét, hogy ő bizony pusztán egy jelentéktelen kis hivatalnok, aki kísérletet tehet az új magyar kormány lépéseinek megmagyarázására. A kezdetekben erre mosolyogva, derülve reagált a közönség, imponált a szerénység, de nem azért hívták-küldték Prőhlét, mert egy jelentéktelen kis hivatalnok volt...

(Hanem pl. azért, mert Magyarországnak 2010 végéig nem volt Berlinben nagykövete, miközben 2011 januárjától az EU soros elnöke posztját töltötte be. A nagyköveti poszt várományosa egy többgyermekes polgártársnő valahogy mégsem illett a budapesti tervekbe – nőügyekkel már akkor sem foglalkoztak, így lett az új berlini nagykövet Czukor József, akit Prőhle egy egyébként a siralmas médiatörvényről folyó vita lezárásaként úgy mutatott be, mint példát arra, hogy az új kormány nem rúg ki mindenkit, hiszen Czukor az előző kormányban is vezető pozíciót töltött be. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy az előző kormányok Czukort az első Orbán-kormánytól „örökölték”, Prőhle pedig egészen közeli munkakapcsolatban állt vele, amire bizonyosan van magyarázat, de ez csak részben kapcsolódna eme íráshoz.)

Pőhle Gergely bizonyosan az árkok betemetésén dolgozott akkor is, amikor egy külföldi kormányintézmény külsős munkatársa Németországban élő magyarként adott interjút egy német regionális orgánumnak az „új magyar állapotokról”. Ezt az interjút a régióért felelős külügyi szerv monitoringozta, majd a Bem rakparti kitérővel a külsős munkatárs szívélyes ámbár emelt hangú ajánlatot kapott Prőhle Gergelytől, hogy amennyiben munkáját folytatni szeretné, a jövőben tartózkodjon bármilyen megnyilvánulástól. Az ilyen és hasonló esetek sora 2011-ben, 2012-ben megdöbbentőek voltak, ma már vállrándítást sem érdemelnének. Annyi bizonyos, hogy idővel a közönség egyre kevésbé reagált mosolyogva Prőhle visszatérő önmeghatározásán, hanem fejcsóválva merült fel ismételten a kérdés, hogy tudatos polgárként a Magyarországon történtekkel azonosul-e, ha nem, akkor miért szolgálja a rezsimet. Hiszen elnyomó rezsimeket is kis hivatalnokok működtetnek, hogy más banalitást ne kelljen említeni.

Hasonló dilemmába többen kerültek az imént említett „fiatal konzervatívok” soraiból. A garanciát jelentő emblematikus férfiúkba vetett bizalom pedig mindig felül tudott kerülni, a legreménytelenebb helyzetben is. Egy darabig. Egy darabig szurkolt az ember a rosszban a kevésbé rossznak. Az orra előtt zajló Navracsics–Lázár-„konfliktusban” gondolta: a polgár védelmében legyen Navracsics. Nem lett. Lázár lett, akinél előtérbe került a termelőeszközök feletti tulajdon premisszája. Majd az orra előtt zajló Lázár–Rogán-„konfliktusban” gondolta: a polgár védelmében legyen hát Lázár. Rogán lett. Rogán–Szijjártó–Németh Szilárd, a minőség forradalma – a polgár védelmében. Ekkor már „normális ember” alias polgár régen vigyázott, hogy még véletlenül se kerüljön a NER immár emblematikus figuráival egy platformra. Miután aktívan részt vettek a rendszer kiépítésében és fenntartásában, aktívan léptek tovább, esetleg önvédelemből, miután felismerték, hogy hosszú távon vállalhatóan nem lehet kikerülni az egészből, vagy egyszerűen átlépett rajtuk a rendszer.

Prőhle Gergely a PIM-be ejtőernyőzőtt, mert ezeddig a kultúra, khm, kevésbé volt fontos. Csak hát az ifjú konzervatívok egy másik tábora – akikhez Prőhlének valószínűleg semmi köze – emlékezett, hogy olvasott, de legalábbis hallott egy Antonio Gramsci nevű alakról, meg a „kulturális hegemóniáról” és ha már 50. évforduló, miként lehetne jobban emlékezni 68-ra, mintsem a kultúra bedarálásával. Ez a peche Prőhle Gergelynek, mert napjainkban, a NER 9. évében nyilván nem egy világot megrázó téma, hogy egy irodalomra és komolyzenére fogékony széplélek, bár semmi nem predesztinálja posztjára azt leszámítva, hogy a rendszer felé lojális, a PIM igazgatója lesz. Rezsimváltáskor bizonyosan pozitívumként hozná fel maga mellett, hogy hát ő a magyar kultúrát egy és oszthatatlannak tekinti, tekintette mindig, egyébként pedig védett, bújtatott, mentett. De ismételten csak óvatosan a történelmi párhuzamokkal...

Mi a baj Prőhle Gergellyel? Biztosan nem az, hogy a magyar kultúrát osztatlan egésznek tartja. A nyelvtudása, az irodalomszeretete, a komolyzenei jártassága, de akár a humora és kedélye rendkívülivé teszi. Törtető karrierista, elvtelen opportunista? Munkaadója szempontjából bizonyosan jól végezte a munkáját. Prőhle Gergelyre lehet kitűnő hivatalnokként vagy meggyőződéses rezsimszolgaként tekinteni, törtető karrieristaként vagy elvtelen opportunistaként. De ezek tudtommal még nem szinonímái a polgár fogalmának. Nem is ez a gond. Hanem, hogy ebből az egészből most épp „a polgárság” bőrén egy újabb pszeudo-vita kerekedik, miközben most úszik el a következő 25-30 év.

A nagytudású és tekintélyes Oplatka András, amennyiben védeni akarta volna Prőhle Gergelyt, azt az elmúlt években sajnos visszatérően megtehette volna, három szóval, személyesen: Gergely, ne tegye! 

Hozzászólások